Költők köztársasága

Ma délben találkozóm van Carlo Betocchival. Ő ma a koszorús költő Firenzében, s a legnagyobbak közt emlegetik őt hosszú e hazában.

Tegnapelőtt megbeszéltük a találkozót. Tegnap felhívott, hogy elfelejtette megmondani, a 34-es busz visz hozzá. Most, hogy indulnék, szól a telefon: a 14-es is jó és gyakrabban jár. S mindannyiszor hozzáfűzi, a hazajövetelre ne legyen gondom, ő majd hazafuvaroz.

Közel van a nyolcvanhoz. (Az első világháborúban már fronton volt.) A Rádió irodalmi műsorát ő igazgatja. A fiókjából előhúzza Albini új magyar költői antológiáját. – „Miért nincs benne Endre Ady?” – kérdi. – „Albini inkább az Ady utáni generációkat akarta bemutatni.” – „Miért, Kosztolányi is Ady kortársa volt, s benne van.” – S aztán Kosztolányiról beszél, hogy mennyire szerette mindig, hogy mennyire latin költő, mennyire római költő… Közbevetően megkérdi, hogy pontosan hogy is kell ejteni Illyés nevét. S aztán azokról kérdez, akiket most az antológiából fedezett fel magának: Weöres, Vas. A verseiből Weörest nagyon fiatalnak hiszi. (Csakugyan, az életkor, az öregedés Weörest sohasem izgatta… Ő megkapta az istenektől azt a kegyelmet, hogy Sanyikaként érje meg a halhatatlanságot.)

S közben mindig csak Ady és Ady. Pedig csak az első korszakát ismeri. – De ezt is hogyan és honnan? – Folco Tempestitől. Magyar volt a felesége.

A teraszról megmutatja az Arno partján azt a kis ligetet, ahol megszületett az Óda a Nyugati Szélhez. S közben a nagy kedvencről beszél, Stendhalról. Magyarországon az írók szeretik-e Stendhalt? Nem elégszik meg a nevekkel. Illés Endre mit írt róla? S azonkívül mit ír?

Csakugyan hazahoz. Hogy tud mindennek örülni. A nagy kertnek, ennek a völgynek, amit eddig nem ismert, a ház előtt a szép nagy, setét lombozatú fának. – „Leccio”, így hívják – mondja és ragyog a szeme. – „Leccio!”