Nagy szó, ha felfedezzük és elismerjük, hogy Tamási csinált valami olyasmit is a
színpadon, mint Lorca vagy Shéhadé, Karinthy Frigyes, mint Ionesco, hogy Sarkadi utolsó
műveire később szépen rárímeltek a 68 májusi párizsi diákmanifesztumok, hogy páresztendős
várakoztatás után nyugodtan bemutathatjuk Vészi Don Quijotéját, hiszen közben kiderült, hogy
Dürrenmatt is ír – vagy írhatna – ilyesmit…
Igen ám, de ha az úgynevezett „világirodalomban” nem születik meg a mienkével
párhuzamos jelenség, mely az utólagos elismertetés sugarát vetheti a magyar kezdeményre?
Akkor mi van? Ha nincs Vámos Rousseau, hogy vele – nem is nagyon indokoltan, de
opportunistán – érvelhessünk Csontváry jussáért? Ha ebben a kis országban olyan
remekművekkel kerülünk szemközt, melyeket nem tanít megbecsülni az, hogy másutt elismert
remekművekhez foghatók?
Nagyobb szó volna ezeket is észrevenni. Tamási játékaiban azt, ami nem fogható
Lorcához. A Szentkuthy prózában nemcsak a joyce-i, hanem sokkal inkább a Joyce-on túli
elemeket is. Móricz géniuszát, mely sokat emlegetett anakronisztikusságában is irigylésre és
bámulatra méltó jelenség lehet a század legnagyobb prózaíróinak a szemében is. Vagy éppen a
magyar szellem történetének ama komplex csodáját (Rousseau-ig kéne visszamenni előképért),
amelynek neve Veres Péter volt.
Ma is mennyivel könnyebb volna Ady nagyságát dokumentálni – a magunk szemében
is –, ha a harmincas években esetleg akadt volna egy átütő tehetségű francia költő, aki elvetve a
magát folyton túlélő klasszicizmust meg a presziő játékosságot – amitől a francia költészet máig
is koldul –, új idők új dalaival akart volna betörni Calais-nál.
Most olvasom Király István cikkét a legutóbbi Kritikában. Egyik passzusában
örömmel fedezem föl, milyen jól és világosan fogalmazza meg, ami bennem – mint az előző
jegyzetben is – csak füstölgésekként csapódik le.
Hadd idézzem itt – mert kevés nemzeti betegség követel sürgősebb gyógyítást, mint a
velünk született színvakság az autonóm értékeinkre:
„Ady nem megkésett szimbolista, Móricz nem valamifajta provinciális naturalista, s
Babits nem a Parnasse kései epigonja, de mindhárom úttörő egyéniség Apollinaire, Gorkij, Eliot
jogos kortársa, a kor szintjén álló, alkotó művész volt. Az irodalmi elmaradottság hamis
legendáját a précurseur-jelleg igaz tételével kellene véleményem szerint végre felcserélni.”