Arckép helyett1962. január Az ünnepelt ült az asztalnál, és hallgatta az üdvözlő beszédeket. Szembeszökő fiatalsága és pályájának eredményei ámulatot keltő ellentétben voltak egymással. Az elnök ismertette az ünnepelt tudományos és hivatalos grádusait, miket hazájában immár elért, ecsetelte sokoldalú tevékenységét, kiemelve persze, aminek ünneplésére összegyűltünk: hogy klasszika-filológus létére a XX. század költészetével is szenvedélyesen foglalkozik, elsősorban a magyarral, s a görög és latin remekírók mellett a mi remekíróink fordítása a szívügye. Ezért is kapta meg most a magyar Pen Club emlékérmét. A hallgatóság soraiban közben kézről kézre járt az olasz nyelvű József Attila-kötet – immár második kiadásban –, amely egyik diadalmas eredménye ünnepelt barátunk munkásságának s az egész magyar irodalomnak. Nincs az a személyes írói dicsőség, mely felérne ezzel: lám, oldódik némaságunk, mégiscsak kezdi érteni a világ a magyar költészet szavát, s ez bizonyára hasznára is válik majd a világnak. A finom kötésű könyv kemény védőtokján, az olasz kiadó cégjelzése fölött megindultan olvassuk József Attila keze írásának hasonmását:
Ugye, milyen jó pillanatban szólalt meg most is József Attila harsány szava, hogy idegen népek számára is érthetően pöröljön a szörnyállamok és az iszonyat ellen? Fordítás? Az, de több is annál. A költő újraszületése. Hisz írt is erről a költő, épp az Emberiség című versében írt erről – és erre gondolok, amikor ezt az olasz kötetet újra meg újra kézbe veszem.
*
Örvendezzünk! Megint megszületett József Attila. Mert a fordítás, a költő szavának kifejtése a nehezen értés nyűgeiből, a költői üzenetnek egyre tovább- és tovább-szárnyaltatása lényegében: világrahozatal – a szónak mindkét s egyetlen gyökerű értelmében. (Ahogy a latin genius szóban is benne van a szellem szárnyalása és a szülés fogalma!) De mit is magyarázzuk nehézkes szóval? Hisz oly világosan s oly dalszerű könnyedséggel írta meg a létnek ezt a rejtett összefüggését is József Attila:
Íme, itt ül előttünk az a géniusz, aki vállalta, elviselte, s hány hosszú éven át „kihordta” József Attilát, hogy szabad lélek legyen olasz földön – annak a népnek körében, melynek egy nagy fia figyelt fel először külföldről rája. (Emlékezhetünk még, milyen öröm volt hallani a háború alatt, az olasz és magyar történelem közös szégyenében, Benedetto Croce lelkes, ujjongó szavát a Mama-vers olvastán!) Amit Umberto Albiniben igazán csodálok: hűsége, hogy kitartott vállalkozásában, magára hagyottan is. Ezen tűnődöm el, most, hogy ünneplik. Mert szép volt lelkesedni magyar barátokkal Pisában, Genfben, majd a Felső-Tisza partjain egy-egy magyar versért. De 1949 után hosszú évekig nem láttuk, nem leveleztünk vele. S épp ezekben a túlságosan is hosszú években született meg az olasz József Attila-kötet anyaga.
*
Az egyik magyar felszólaló páratlan udvariassággal (mit udvariasság: civiltà) olaszul beszélt. S kifejtette olasz barátunknak, hogy hogyan is kell olaszra fordítani, hogy mik is az olasz költői nyelv sajátosságai, kitért az olasz stilisztika különféle problémáira… Savona szülötte türelmesen hallgatta a hosszú, olasz nyelvű fejtegetést, majd ő is páratlan civiltàval, tehát magyarul megszólalt:
|