Mucius Scaevola

Lovon vagy az apostolok lován, delizsánszon, négyökrös szekéren vagy az Orient Expresszen – nem esik nehezünkre elképzelni a költőt: Balassit, Csokonait, Petőfit, Adyt… Európa „messze-messze” országaiért Babits is mint jussáért perel. A költő-biennálék szaporodása manapság arra vall, hogy lehet építeni a költők vándortermészetére. De nemcsak a költőket, a filozófusokat is könnyű elképzelnünk – a régieket szamaragolva, a legmodernebbeket a nemzetközi repülőtereken – magukhoz illő vitázó társaságot keresőben. Szent Tamással, Erasmusszal, Descartes-tal, Leibnitzcel Európa egymástól messze eső pontjain randevúzhattak kortársaik. Sartre-ral én kétszer találkoztam: egyszer Helsinkiben s egyszer Kairóban, ahonnét – ugyan hova máshova? – épp Izraelbe indult. Lukács Györggyel Genfben ismerkedtem meg. Jaspersszal is és később Marcuséval is ott. Lacroix-val Visegrádon vagy Velencében, már nem is emlékszem, mert találkoztam vele itt is, ott is. De egyikükkel sem szülőhazájukban. Véletlenül sem.

A regényírók között is – bár a prózaíráshoz kell talán leginkább az egy helyben megülni tudás tehetsége – mennyien vannak, akiket a kíváncsiság, nyugtalanság, kalandvágy utazni hajt. Stendhaltól Hemingway-ig. Vagy említsük Krúdyt, Móriczot, Remenyiket, Déryt?

A drámaíró az egyetlen, aki legszívesebben úgy élné le életét, hogy bár el se kéne mozdulnia soha – ha egyszer meglelte – a maga színházának szomszédságából. Ha onnan elmegy, annak már száműzetés (vagy önkéntes száműzetés) jellege van. Mint Aischylos utolsó útjának Gelába, mint az ifjú Molière kényszerű vándorszínészkedésének, mint Shakespeare és Katona hazatérésének Stratfordba, Kecskemétre. Ahol aztán – „a többi néma csend”.

Amikor először útnak indultam, nem sok okom lett volna itthon maradnom. Hiába vallhattam a magaménak a Nemzeti Színházat. Már mentünk bele a háborúba.

Amikor aztán másodszor, 1963-ban, tizenöt évi egy helyben ülés után megint útra indulhattam, jóval inkább lett volna okom az íróasztalom mellett maradni. Új drámai formákat próbálgattam éppen.

Megérte-e, hogy azóta gyakran útra keltem? Ezt a kérdést sokszor nekem szegzik.

Végtére is mi az, amit egy-egy útról a drámaíró magának hazahozhat? Lehet-e más is olyan szerencsés, mint Claudel, aki Távol-Keleten töltött évei során gazdagította drámaírói fegyvertárát?

Talán igen.

Indiából jöttem haza úgy, hogy – éreztem – figyelemre méltó tanítást kaptam az indiai művészettől és filozófiától arról, hogy az emberi jellemek voltaképpen lezáratlanok. Hogy minden jellem őrzi magában a potenciális végtelenséget: mindenki minden lehet, akár önmaga ellentéte is.

De végtére is, nemcsak a magunk hasznáért utazunk. Még csak nem is mindig a magunk nevében. Hanem azokért és azok helyett is, akik nem kaphattak lóra, vonatra vagy repülőgépre. Körülbelül úgy, ahogy Kertbeny Károly utazott Petőfiért, Domby Márton Csokonaiért. Utazóként utaztak, magyarán: vigécként. Van-e szebb értelme egy útnak annál, amit Domby leír?

„…Párisban vólt gyönyörűségem 1807-benn a Seine partján a Hóld világánál némely ott lakó felvidult magyaroktul, sőtt a Magyar Dallba szeretett Francziáktól danolni hallani Csokonaynak a Csikó bőrös Kulatshoz írtt Énekét, a mi azolta többször megesett.”

Mint a középkori királyok, összecsukható kis útioltáraikra festett szentjeikkel, mint az angolok sajátos civilizációjuk kelléktárával, mi magyar irók így kelünk útra hét évszázad magyar verseinek a kollekciójaival. Ezzel vagyunk mi otthon bárhol a világon.

Trianon után élt Párizsban egy kép a búsmagyarról. Ül a kávéházban, és a márványasztalra térképeket rajzol. Hazája térképeit. Úgy is hívták a magyarokat: térképes emberek.

Ma inkább poétás embereknek hívhatnának minket. Ülünk a kávéházban, verseket idézve, dúdolva, szavalva, próbáljuk szépségüket megmagyarázni, ügyetlen nyerseséggel fordítgatva, s közben fogadkozunk: je vous jure que c’est beau!

Az ítélkező ízlés serpenyőjébe mi mást dobhatnánk oda, mint efféle becsületszót, hiszen ami magyarul szép, az a legtöbbször imponderábilis.

Egyszer nagyon meg voltam akadva egy ilyen lefordíthatatlanul szép verssel.

– Esküszöm, hogy gyönyörű! – csak ezt hajtogattam.

S hogy ez nem üres szó, a nagyobb bizonyság okáért az égő cigarettát a bal kezem fejére nyomtam, ott oltottam el.

Ott is a nyoma.

Ez volt az esküm. Vagy inkább az eljegyzésem.