Főhajtás a túlvilágraEzen a címen jelent meg a Napjaink decemberi számában Zelk Zoltán emlékezése Szabó Lőrincre. A bevezetőből kitetszik, hogy egy arcképsorozat egyik darabja ez. Pár év óta a rendkívüli természeti jelenségeknek kijáró csodálattal bámulhatjuk Zelk pazarul gazdagodó líráját – nagy szó, de kimondom: szinte csupa remekművet ír és micsoda bőséggel! (A legutóbbi is, a karácsonyi ÉS-ben: Szarvasok az égen!) Igazságtalanság tehát, ha a maradandóság egére hetenként felcsillagzó Zelk versek helyett most ezeket az apró memoárjait kezdjük itt emlegetni. De ez a Szabó Lőrincről írott baráti portré csak alkalom, hogy magáról a műfajról szólhassunk, az emlékezések szapora és veszendő műfajáról, és ennek javára próbáljunk egy kissé nagyobb maradandóságot koldulni. Zelk cikkéről mindjárt eszembe jutott egy másik emlékezés Szabó Lőrincre. Tornai József írta le első találkozását vele, a Volkmann utca sarkán volt a randevújuk, az olvasó számára is örökre feledhetetlenné téve a várakozás izgalmát és humorát. De hogy hol is olvastam – azt már elfelejtettem. Mint ahogy nem nagyon fogom tudni újból megtalálni (mintha a Művészetben olvastam volna) Somogyi Árpád elragadóan kedves és pontos leírását arról, hogy hogy feszengett az ő szobrászműtermében a dobogón Veres Péter, amikor egyszer rábírta, hogy modellt üljön neki. Illés Endre, Illyés, Vas István emlékirataiból a múlt évben publikált lapokat bizonyára viszontlátjuk majd könyv alakban is. Mint ahogy az egyik legfájdalmasabb József Attila-történetet – megalázottságáról, kiszolgáltatottságáról, amelybe a Mecénás szórakozottsága folytán jutott – Örkény István gyűjteményes kiadásának legújabb kötetében fedeztem most fel; holott biztosan már rég publikálta valahol. S a múlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja: Vágó Márta visszaemlékezései József Attilára végül biztosan szintén megjelennek könyv alakban; addig gondosan őrizzük a Kritika különszámát. Szeberényi Lehel is kiadott most megint egy jó csokorra való emlékezést, a Családi körben c. kötetében. S Mezei András is: Kassákról, Hollós Korvinról, Ladányi Mihályról – az útirajzokkal, gyerekkori emlékekkel együtt is bámulatosan egyenletes hangvételű könyv ez: Az öröm futása. Dénes Zsófia következő kötetét is várom, hiszen ebben az évben is jelentetett meg elszórtan emlékezéseket. De honnan is keressem elő Ligeti Vilma félelmetes, fájdalmasan szép búcsúját a megtébolyult Tihanyi Lajostól, utolsó tudósítást a festőről? És honnan áshatom elő Karinthyék szakácsnéjának a memoárjait, amelyeket a nyáron olvastam valamelyik folyóiratban, igen nagy élvezettel? És Ék Sándor beszámolóját Uitz Béláról, moszkvai találkozásukról? Ma még tudom, hogy François Gachot-nak és Ignotus Pálnak az emlékezéseit az Irodalomtörténetben kell majd megkeresnem. A Weöres Sándor fiatalkorát felidézőket a Jelenkorban. S a Valóságban a Lázár Vilmoséit Bajcsy-Zsilinszky Endréről… És még mennyi! Süllyedve vissza megint a felejtésbe. Közhelyszerűen ismételt tétel – közhelygyanússágú tétel –, hogy a magyar próza mindig is jobban kiteljesedett memoárokban, mint regényekben. Ha ennyi nagyszerű emlékezés születik ma is (hol az írója személye teszi izgalmassá, hol a modellé, a legtöbbször mindkettő), vajon nem volna-e érdemes esztendőnként éppúgy egybegyűjteni a memoárok javát, mint ahogy összegyűjtik és könyvnapokra kiadják a legszebb verseket, legjobb novellákat? Gondoljuk csak meg, a legbizonytalanabb körvonalakkal mindig épp az egy emberöltővel ezelőtti múlt képe ingadozik az Időben. Ezeket a tegnapi Atlantisokat hozhatják felszínre az emlékiratírók. Ezekre az évenként összegyűjtött memoárokra Illyés Gyula Ady-versének az első sorát írnám rá mottónak – csak emlékezetből tudom idézni, ahogy megmaradt az eszemben régről, a Magyar Csillagból:
|