Az eltűnt ökrök nyomábanEgyébről se olvasok, mint a magyar próza történelmileg determinált elmaradásáról. Úgy látszik, könnyebb egy tevének a tű fokán átjutni, mint egy magyar regényhősnek feljutni a világirodalom csúcsaira. Mégis szeretnék két magyar ökröt benevezni. Ha Hemingway mexikói bikái ott legelészhetnek azokon a csúcsokon…
„Volt nekünk két ökrünk – a Körmös, meg a Szennyes.” Így kezdi novelláját Végh Antal. Mintha egy mesét kezdene. S utána tizennégy sűrűn nyomtatott oldal a Kortársban (1973. 2. szám), és semmi másról, csakis a Körmösről meg a Szennyesről. Fokozódó elragadtatással olvasom. Ahogy egy énekesnő bravúráriájának a hallatán fokozódik az elragadtatásunk, ha egy magas hangot valószínűtlenül sokáig képes kitartani. Bizonyára akadnak olyanok, akik túlzottnak tarthatják ezt a nagyívű kompozíciót. Egy pár ökörről ennyit írni! Lehet, hogy még azt is felvetnék, hogy a két novellahősnek nem túlságosan változatos az életanyaga. (A két ökör szerelmi élete, mondanom se kell, nulla). Sőt. Ellenpéldának felhozhatják Saint-Simont, La Bruyère-t, akik koruk bonyolult lelkiéletű embereit és ravasz udvaroncait két-három oldalon találó portrékban jellemezték. Szerintem a szerző szeme előtt e páros ökörportré megalkotásánál nem annyira a francia klasszikus század stíluseszménye lebegett, mint inkább Marcel Proust modernebb, korszakalkotó felfedezése, hogy bizonyos emlékeink a művészet eszközeivel tartós sugárzás állapotába hozhatók. Igen, Proust az, aki az aprólékos részletezésnek ugyanolyan örömével képes leírni Guermantes hercegnő teadélutánjait, mint Végh Antal e két ökör legelészését és csöndes kérődzését. Ó, az a feledhetetlen mozdulat, amikor a Körmös és a Szennyes messzire kinyújtott nyelvvel besodorják szájukba a kukoricalevelet! S azok a finom nüanszok, amelyek az állati pszüché disztingváltságára vallanak – például, hogy jobban esett nekik a tilosban legelészni, mint a gazdájukén… Bizony, nagyfokú érzékenység és bennfentesség szükséges az ökrök lelkének a megértéséhez is. S ki tudja, mégis, mennyi talány marad bennük felderítetlen! De nemcsak lelki életük gazdagságával nyűgöz le minket e novella két hőse, hanem erkölcsi példájukkal is. Emlékezzünk csak vissza, hogy hányszor keresték az írók a pozitív hősiesség tükrét – szentek, katonák, újítók között. S hogy hányat elhomályosít ezek közül a Körmös és a Szennyes. Csak a római sztoikusokéhoz fogható az az emelkedett nyugalom, amellyel – féllábbal a vízben szántva – a Körmös tűrte a lábára csimpaszkodó nadályok vérszomját, sőt a pőcsikmarást is, amitől (ezt most tudtam meg) más ökör megvész. És amikor a háborúban muníció szállításra hajtották őket: lábukon zsákronggyal, hogy ne egye ki körmüket a kő, s mégis vértócsák maradtak az úton a lábuk nyomában… Így már hozzátehetem azt is, hogy ennek a két feledhetetlen ökörnek az életében, bizony, Magyarország történetének egy nehéz, tízesztendős szakasza is híven tükröződik.
B. Nagy László egyik utolsó filmkritikájából kitéptem körömmel egy féltenyérnyit, és odatűztem az íróasztalom fölé, Hufnágel váradi metszetéhez. Hogy folyton a szemem előtt legyen. Tematikai hasonlóság alapján B. Nagy párhuzamot vont egy angol meg egy magyar film között. S ezt írja – magáról vallván –, s azt is tudván, hogy búcsúzóban: „Aki a ráckevei öreg néne diójáért, életéért! – boldogan odaadná a Hyde-parki hulla rejtélyét. Még ha ezért provinciálisnak találtatik is.” Licitáljunk hát! Két majtisi ökörért mit adnál oda? |