Egyik szemünk sír, a másik nevet

Lelkesen olvasom az Új Írásban Gáll István nagyszerű írását Mándyról. A mellékszempontokra tekintő kényszeredett kritikák után – megvan rájuk a ronda szó: a sumákolások után – határozottan kimondja, hogy Mándy novellái: remekművek.

Lelkesen, örömmel olvasom a cikket. Jólesik beletartozni egy olyan irodalomba, ahol egyik novellista a másikról (fiatalabb a nála idősebbről, pláne) ilyen elismeréssel tud írni.

S véletlenül kezembe kerül egy régi folyóirat. Kenyeres Imre Diáriumának épp egy negyedszázaddal ezelőtti száma.

Jobbnál jobb írásokkal tele. Istenem, milyen érett, gazdag, fölényes irodalom volt ez 1948-ban!

Egy Mándy-novella is van benne: Emlékek lovagja a címe.

Remekmű. Már ez is remekmű. („Szegedi felnevetett, mintha diót törne” – ilyen mondatokkal!)

De egy negyedszázadot kellett várnia (neki és a hitében megerősítésre váró olvasónak), hogy leírjuk róla ezt a szót: remekmű.

Ebbe az irodalomba beletartozni, ezt a sorsot vállalni – sírni volna kedvem.