Egy vers kézirata fölött

Egy felemelt mutatóujj lassan és némán követi, ami feltárul előtte a változó világ mozgásából…

Azt mondják, Herakleitos tanítványai mutattak rá így a dolgokra, ilyen tehetetlen szótlansággal, mert lebűvölte őket a mozgásban levő létező látása, de reménytelennek tartották, hogy névvel nevezzék vagy fogalmakkal megfoghassák a megfoghatatlant.

Ők inkább kapituláltak.

Ugyanettől a látástól megigézve kezdi Keresztury új, kéziratokból most alakuló verseskönyvét. Mondhatni: az eleve kifejezhetetlent választja kiindulópontul. Programszerűen. Első verse – Ajánlás.

 

Mint dallamban a hang: héjban a mag, pihen Zeng, száll, hull az idő forgatagán a lét. Ónsúly – fénysuhanás…

 

A herakleitosi látomáshoz, úgy látszik, ő sem közeledik fogalmakkal. Igék utalnak a mozgások módjaira, a szinte tárgytalan változásokra. (A felismerése körülbelül olyan – olyan szédítő és megrendítő –, mint az Ádámé, amikor egy percre láthatóvá lesznek előtte a természet formáit alakulásban tartó erők – „Amit szilárdnak és alaktalannak Tartottam eddig, forrongó anyag lőn…”) Az igék mellett – szinte észrevétlenül: annyira az igék árnyékában – felsűrűsödnek a versben a fogalmak. Maguk is, akár az igék, a fejlődés-alakulás zálogai. Egyik sem utal a befejezettségre, a célszerűségre, a használhatóságra. Az egész versben nincs egyetlen „civilizációs termék” sem. A 12 sorban a 29 főnév: dallam, hang, héj, mag, idő, forgatag, lét, ónsúly, fénysuhanás, folyam, part, korall, téboly, seb, kagyló, méh, ágbog, gyöngyszem, ár (áradat), varázs, mag, fa, szív, vágy, kín, csend, őrület, élet, dal.

Csakhogy a nyelv lehetőségei – ha mégoly gazdagok is, és ha mégoly leleményesen használja is őket a költő – önmagukban képtelenek a herakleitosi látomást rögzíteni. Ezért mondtak le a nyelv használatáról Herakleitos tanítványai.

A kísérletnek – ha a költő folytatni akarja – most kell átlépnie a költészetből a filozófiába. Az örök mozgással szemben valami megragadható, mozdulatlan pontot kell keresni – de mit? Talán a változás leülepedett eredményeit?… A folyó hordalékát?… A vers második szakasza ezért egy kérdéssel kezdődik:

 

Mit vet a partra?

 

Az egész szakasz most már csupa kérdés. Hogy mit vethet a partra? Hogy remélhetünk-e így valami fogódzót lelni ebben az árban? Hogy születhetik-e valami végleges, valami befejezett az örök mozgásban?

 

Korall tébolya, sebre zárt kagyló csendje milyen vérszínű ágbogat, fényes gyöngyöt növel?

 

A kérdésben benne van a válasz is.

Hogy mindez kevés. Ez semmi. Tengeri lom. Hogy nem lehet ellenpontja az áradásnak. Mert ami nem emelkedik ki belőle, az nem is fordulhat szembe vele. A filozófus talán úgy mondaná, hogy ez nem transzcendencia.

A versszakban az ezután következő utolsó kérdés mégis mintha ígérne valamit. A változóval szemben, lám, végre megjelenik a megmaradó. S ez már több, mint a korall és a gyöngy. Ez már nemcsak termék, hanem maga is termő… Mi ez? Egyelőre annyit tudunk róla, hogy: varázs.

 

…Mit szül a változó árban megmaradó varázs?

 

A vers utolsó, harmadik, szakasza az alkotó szellemet lépteti fel. Ez hát az a varázs, amely megszülheti az áradattal szemben – a transzcendenciát.

Itt most, a megoldás küszöbén – érezzük – megint váltania kell a költőnek a módszert. A sok filozófiával most már az elvontság fenyegeti. Tehát csak semmi transzcendencia!

Következik az önvallomás. A váltás az, hogy a költő szembefordul a maga személyes sorsával: az élet hanyatlásával, a mű esetleges befejezetlenségével…

Ez a harmadik szakasz idézettel kezdődik. Két szó Berzsenyitől – de eleve más hangsúllyal, mint Berzsenyinél, mert kérdőjellel. Hogy egy rákövetkező felkiáltás már mindjárt tagadja is ezt a Berzsenyi szavával feltett kérdést.

 

„Hervad már?” Dehogyis!

 

Versidézet a versben: észrevétlenül átléptünk ezzel a művészet tartományába. S az önkínzóan feltett kérdéssel pedig oda, ami a művészetet termővé teszi, az elmúlás gondolatához.

„Az idő forgatagán a lét” – a bevezető látomás képe – visszatér és most csapdájába ejt minket. Hisz meghozta ránk az őszt. Mireánk.

Rajtunk csattan a látomás.

És e pillanatnak az öntudatában mutatja fel a költemény – váratlanul és így annál meggyőzőbben – azt a transzcendenciát, amely – minden előre tudott vereséggel számolva („töredék a dal”) – archimedesi fix pontként áll most már szemben a ragadozóvá váló „örök folyammal”.

Az idő és a lét fogalma mellé, verse utolsó sorában, sőt: verse utolsó szavaként, kitűzi Keresztury a harmadik fogalmat, amellyel új dimenziót nyit a herakleitosi mindenség-vízióhoz, s ez: a dal.

 

Vágy, kín csend: gyönyörű őrület életünk, s teljes, bár töredék, a dal.

 

Igen, a dal. Vagy ha jobban tetszik: a mű.

S ami ezt az utolsó szót és az ezzel támasztott új dimenziót különösen hitelessé teszi: hogy nem is akármilyen művel „dramatizálja” a lét epikáját. Hiszen a rövidülő élet szorongatásainak, sürgetéseinek közepette született mű lesz az, amely a maga csakazértis intenzitásával („tüzesebb lángtalanul a szív”) vesz elégtételt az idő múlásán – s egyúttal beiktatja az Időbe azt, ami most már mérhetővé teszi: a teljesség igényét.

Valamit, amiben – ha csak az óhajtásában is – benne van az öröklét.

 

*

 

A verselemzés konklúzióját – mint amikor egy matematikai levezetésnek megcsináljuk a próbáját – ugyanakkor megtaláltam egy filozófiai műben. Véletlenül úgy adódott, hogy szinte egy időben olvastam Keresztury kéziratával. Fernand Alquié könyve ez, amelynek már a címe is: Le désir de l’éternité. (Paris, 1965.) Fenomenológiai és pszichológiai vizsgálódás arról, hogy mennyire jelen van a világban és bennünk az öröklét vágya. Ebből idézem – Alquié gondolatmenetének is konklúzióféléje ez, idézhetném akár az egész könyvet is –: „az idő fogalma nem fogható fel csakis az öröknek és a változásnak az ellentétével”.

Nem is olyan véletlen, hogy éppen ezt az öröklét-óhajtásról szóló francia könyvet vettem mostanában elő. Sophoklesszel foglalkozom éppen, a Nyomszimatolókat és az Oidipus Kolonosbant író kilencvenévesen is termékeny csodaaggastyánnal, aki már életében biológiai halhatatlanságra volt gyanús (műveinek halhatatlansága ekkor már rég nem volt kérdéses), s akinek, mindjárt halála után, csakugyan szentélyt is emeltek. Búcsúzó darabjaiban olyannyiral üktet az élet korlátain való túljutás igénye és ígérete (az újszülött Hermes csodaszerű növekedése a Nyomszimatolókban. Oidipusnak nem kevésbé csodaszerű, halált nem ismerő halála a már említett utolsó tragédiájában), hogy a Sophokles által ilyen élményszerűen megközelített örökkévalóság-fenomént akartam szembesíteni Alquié pszichológiai-fenomenológiai alapon folytatott (tehát irodalomban nagyon használható) megközelítéseivel.

Ezek után talán mondanom se kell, hogy a végső Sophokles-drámák is mennyiszer feleltek vissza, ekhóval, a verskéziratra.