Bölcselet és költészet

A mai magyar költők mellett rendszeresen csak az új francia filozófusokat szeretem igazában olvasni. (És a modern amerikai regényeket – szeretném. De nincs tehetségem a regényolvasáshoz.)

Nem tudom, hogy vajon nem éppen a XX. századi magyar költők tettek-e fogékonnyá arra a szellemes, érzékeny, izgalmas és a művészi kifejezés fegyverzetében megjelenő filozófiára, amely tart Bergsontól, Alaintől, Bachelard-tól Foucault-ig, Lacanig, Lévy-Straussig. Tart Sartre-tól Sartre-ig.

Igen sokuknál szembeötlő a fogékonyság a költészetre. Jean Wahl egyenesen hirdette is, hogy fontosabbnak tartja a költők művét a filozófusokénál. Még a filozófiai megismerésben is. Egy „szenvedélyesebb magunk-valója” felé utat törni a költők mindenkinél jobban tudnak. Legalábbis azok a költők, akiket ő a „filozófia igazi forrásaiként” tartott számon. Mint aminő Novalis volt és Rimbaud és Rilke.

Most olvasom a Le Monde-ban, hogy meghalt Jean Wahl. Az első genfi Rencontres Intérnationales-on ismertem meg. Azóta is mindig jólesett felidézni tiszta tekintetét, a megismerés öröméből fakadó mosolyát. Bámulatos volt, ahogy a legösszebonyolódottabb vitákban rendet tudott teremteni. Törékeny testét látva, annál nagyobbnak tűnt a szellemének a diadala.

Ha jól emlékszem, ő volt az, aki Jasperset, a kissé gyanakodva és némi fenntartással fogadott német filozófust – közvetlenül a háború után voltunk! – ott Genfben bevezette… Jean Wahlon akkor még meglátszott a háborús szenvedés, az internálás nyoma.

Azt hiszem, tőle – vagy Alquiétól? – olvastam a feledhetetlen képet a költészet és a végső dolgok bölcseletének a kettős kapcsolatáról. „A metafizika olyan piramis, amely az alapjánál is és a csúcsánál is egybeesik a költészettel.”

Kár, hogy a francia filozófusok számára megközelíthetetlen a modern magyar költészet, amelyben pedig bizonyára találhatnának néhány „filozófia igazi forrására”.

– „Több van néha a költő elragadtatásában, mint a filozófus bölcsességében” – summázza Jean Wahl tanítását Jean Lacroix a Le Monde nekrológjában.

 

*

 

– És a költő bölcsessége vajon több-e vagy kevesebb az elragadtatásánál?

Ez az a dilemma, amely megállítja a költőket a bölcseleti költészet felé vivő útjukon. Úgy állnak meg, ahogy mi, drámaírók, állunk ellen a bölcseleti dráma vonzásának, félve, hogy művünk csak könyvdrámává sikeredhetik.

Ami pedig rosszabb, mintha meg se volna írva.

Talán egyes-egyedül Weöres Sándor költészete röpköd zavartalanul a babonásan tiszteletben tartott tilalomfák fölött.

Az ő fecskeröpte férceli össze a költészet és bölcselet szétszakított tartományait.