Kő s kő

Egyetlen Illyés-kötetem van csak itt. A legutolsó, a Minden lehet. Nem vastag kötet, de akár egy maradék életre is elegendő olvasmánnyal szolgál, csupa súlyos, újra- meg újraolvasásra kapató versekkel. Megnyíló örvények kísértései: mi volna, ha fel se rugóznánk a forgó mélyéről?

Leginkább azokat olvasom, amelyeket már ismerek, szeretek. Mondjuk úgy: amelyek már megadták magukat.

Múlt éjjel a két Michelangelo nevében írt verset olvastam újra. S a második, úgy érzem, teljesebb értelemmel sütött fel bennem.

Furcsa módon, egy másik, régen olvasott Illyés-vers fényénél…

Michelangelo a pályatársakhoz így kezdődik: „Kőfal előttünk. Kő s kő. S túl az »Éden«”. S ezen a kőfalon, kővilágon át tör rést „véső, kalapács, fogszorító szégyen”.

S eszembe jut Illyés régi verse. Az Árpád. (Jóval több, mint húsz éve annak is, hogy ezt először olvastam. Ha jól emlékszem, a Magyar Nemzet karácsonyi számában. Lelkesen. Később hallottam, hogy nem mindenütt fogadták lelkesedéssel.) Az is azzal a képpel kezdődik, hogy kövek, mindenütt kövek. Hogy is van? „Égbebökő sziklák és csúcsok…” Ha jól emlékszem. Aztán meg „törik a kerék köves patakágyon”. Ezeken a köveken és sziklákon kell áttörniök magukat a honfoglalóknak. Csupa férfi. Asszonyokat majd ott találnak, a hegyeken túl. S a vers végén az utolsó szó, ez mondja ki, hogy érdemes, ez mondja ki, hogy hova tódul ez a maroknyi férfinép: „át Európába”.

Félálomban a két vers egymásra kopírozódik bennem. Carrara hegyei és a Kárpátok. Ki az, a Szobrász-e vagy a Vezér, aki ott kaptat, visszatartva a lovát – „indultában a szakadékba”. Édenüket visszahódítani kész alkotók az egyik versben, új Édenüket kereső honfoglalók a másikban. Mégis, hogy keverhetem össze őket? Mindkét költői képben legélesebben a sziklák látszanak. S hogy egy csoport férfi töri át magát a sziklák között. Árnyékuk a sziklafalon – ez hasonló. S hasonló az otthontalanságuk is. És ni csak, a féltékeny és bosszúálló Isten arca is egyaránt ott a háttérben…

Így olvad össze félálmomban a Kárpátok lábánál kinyíló Európa képe és azé a „műhelyé”, ahol Istennel lehet mérkőzni teremtésben.