Egy éremrőlVan egy szép bronzérmem. Az íróasztalomon tartom, s ha abbahagyom a munkát, megszoktam, hogy kézbe vegyem, nézegetem, megforgatom a két tenyeremben. Néhány kiszögellő részlete fel is fényesedett már… Az egyik oldalán Bem József képe van, profilban ábrázolva, Petőfi Sándor ismert rajza nyomán. Tollas kalapja körül – szinte glóriaként – Petőfi verse, a hűségeskü szövege (beváltotta):
Itt van még, ugyancsak ezen az oldalon, a szobrász monogramja és az érem készítésére utaló évszám: FB 51. Ferenczy Béni mintázta, 1951-ben. Ez az érem is egyfajta hűségeskü volt akkoriban. A hűség megvallása a Szellem és a Szabadság el nem homályosuló példaképei előtt. Akkor már két éve pincébe dugva töredezett a Ferenczy Béni Petőfi-szobrának egyetlen gipszöntvénye. Ha arra nem jut bronz Magyarországon, egy tenyérnyi érmet a művész is megönthet. A Hűséget és a Halhatatlanságot hirdeti ez az érem, amelyen megint előlép Petőfi. (Hogy is mondta? Vagy Ady adta szájába ezt a szót? „A lobogómmal még találkoztok”.) Bem apó oldalán lép itt elő – barátságukban, azt hiszem, Ferenczy Béni a Bem szerepét élhette igazán át. A Petőfi-versek szövege az érem körbefutó feliratain nem követi mindig pontosan a Petőfi-kiadások szövegét. Az előbbi idézett szakaszban is van egy kis eltérés az eredetihez képest. Inkább megindító ez, mint meghökkentő. Ferenczy Béni ezeket a verssorokat nem könyvből másolta, hanem emlékezetből idézte. Így lesz az érem túlsó oldalán is a szabadság régi bajnokából – „öreg bajnoka”. Ezen a másik oldalon csatajelenet – vagy inkább egy csatára készülődés jelenete – van. Hátul, de az éremnek pontosan a középső tengelyében, egy szinte felhők közé szálló huszár látszik, ágaskodó lovon; kivont kardjával még túl is mutat a felhőkön, oda, ahol szivárványívben a nagy versnyitó kérdés és felelet olvasható: Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk. A vers második sora már a felhőkön tetszik át: A szabadság öreg bajnoka. A felhők közé ugrató huszár szinte jelkép, már a lova is mint egy táltos ló. A szó, amit kivont kardjával aláhúz, és ezt mintha csakugyan kardja élével írta volna az égre, mert az utolsó betűje épp a kardja hegyén szikrázik: A SZABADSÁG. Így ez a szó kerül, az érem legfelső régiójában, az érem kellős közepére. Elképzelhető, hogy a ló Pegazus és aki rajta ül: Petőfi. Igen, elképzelhető, hogy itt fönt, félig a felhők közt, ez a jelenés a költő apoteózisát is ábrázolja. Félig a földön, félig az égen. Pontosan úgy, ahogy a Csatában című versben is egyszerre két síkon jelenik meg az egyazon pirosság és az egyazon haragos indulat:
A vers csattanóját is hadd idézzem, a kiáltást:
Ez az a pillanat… S e félig mennyei lovas mögött csakugyan vonul, nyomul előre a gyalogság, zászlókkal. Előrébb, oldalt, egy másik honvéd most száll nyeregbe. Lova nyaka szépen lehajló ívben követi az érem kerekded vonalát. És ezzel át is vezet az előtér színéhez, ahol a tulajdonképpeni fő cselekmény játszódik. Itt van elöl a világ legszebb lova. Izmos és táncos. Üres nyereggel. Világos, hogy arra vár, hogy Petőfi a hátára üljön. Itt áll mellette, velünk szemben Petőfi, kardosan, nyitott gallérral, mint Bem hadsegéde. Bem, a nálánál valamivel magasabb Petőfinek, szintén épp azt mondhatja, hogy ott a ló, üljön nyeregbe. Ugyanis kinyújtott karjával erre a leszegett fejű, toporzékoló paripára mutat. Ez a jelenet nyilvánvalóan azt a pillanatot ábrázolja, amelyben Bem József Petőfinek ajándékozta arabs lovát, amellyel végigcsinálta a téli hadjáratot. Akkor ez csakugyan a világ legszebb lova! Petőfi utolsó hónapjainak talán a legfényesebb pillanata volt ez. 1849. április 1. Hogy szerethette Ferenczy Béni Petőfit, hogy az annyi szorongatással, gyásszal, megszégyenüléssel járó és végül halált hozó 1849-es esztendő eseményei közül épp ezt a pillanatot idézi fel. A legszebbet, a legzavartalanabbat. Amelynek el nem múló fénye, visszfénye fájdalmasan felragyog abban a keserűségben is, amellyel Petőfi – két hónap se telik el! – elárverezteti ezt az ajándéklovat. (Ekkor vágja majd oda az őrnagyi rangját is, amelyet szintén Bemtől kapott, és amelyet Pesten meg Debrecenben megerősíteni vonakodtak.) A május 27-i levele Aranyhoz már szinte végrendelkezés, egy önpusztító testamentum: „Ide mellékelt lemondásomat add be a Hadügyminisztériumnak, s mondd meg Korponay alezredesnek, hogy lemondásom írásbeli elfogadását s érdemjelem oklevelét teneked adja át; te aztán majd felhozod Pestre. Eredj el Szentpály térparancsnokhoz, s kérd meg őt igen szépen a nevemben, hogy lovamat adja el árverés útján. Légy jelen te is az árverésen, s megmondhatod a vevőknek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta Petőfinek, s Petőfi most eladja, hogy árán kenyeret vegyen magának!” De itt még az érmen (akarom mondani: Erdélyben, április elején) nem zavarja semmi a pillanat nagyszerűségét. Bem apó a lovat „örökbe” adja Petőfi Sándornak. Életbevágóan fontos az a tény, hogy ezt a lovat örökbe kapta Petőfi. A bronz is így őrzi a pillanatot: örökbe. Elmúlhatatlanul. Ennek a lónak kell majd őt kihoznia Segesvárnál a halálból. (Kellett volna, kellett volna…) Hiszen, aki lovon menekült akkor – megmenekült. – „Mit csinálsz itt te gyalog?” – kérdezte tőle Teleki Sándor is, a nagy futásban. – „Persze hogy nincs lovam” – idézi Petőfi válaszát, s írja, hogy ez olyan elkeserítő volt, hogy ő felelni se tudott, csak káromkodott. Túlélni Segesvárt – ez lett volna ez a ló. (De hát aki úgy nőtt fel, hogy mindig csak gyalogolt, talán nem is remélheti, hogy örökbe megtarthat egy arabs paripát. Örökbe?… Csak legalább négy hónapig megmaradt volna!) Az erdélyi hadsereg című vers, amelynek első sorait az éremnek ezen az oldalán Ferenczy Béni idézi, („Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk”…) nemcsak témájánál fogva talál ehhez a jelenethez, hanem ok és okozati kapcsolatban is lehetett vele. A ló ajándékozása, mint tudjuk, április elsején történt. S ezt a Mi ne győznénk? kezdetű verset négy nappal előtte írta Petőfi, március 27-én, Bánfihunyadon. Elképzelhető, hogy éppen ez a vers, amelynél különb ajándékot kevés hadvezér kapott ezen a földön, hatotta meg vagy lelkesítette föl úgy a tábornokot, hogy odaadta a lovát a költőnek. Annyi bizonyos, hogy az érmen látható jelenetnek és az érem féliratául szolgáló vers születésének a dátuma szinte egybeesik. (Tudta-e ezt Ferenezy Béni, vagy a keze és vésője alatt harmóniára törő valóság magától rendeződött-e úgy, hogy még a kronológiai rend is ilyen szépen stimmel ezen az érmen?) Ennek a versnek az első négy sora (s egyúttal utolsó négy sora is, mert a vers végén megismétli Petőfi) a magyar költészet egyik legcsudálatosabb versszaka. Mindig elbűvölt. Micsoda felütéssel kezdődik! Ez ragadhatta meg Bénit is; imádta idézni az olyan mondatokat, amelyeknek súlya egy-egy tettel ér fel. Plutarchos tollára méltó mondatokat. Boldogan felnevetve idézte ezeket – s idézőjelül is szolgált a nevetése, egy csöpp irónia is volt benne, meg szemérmesség is, a lelkesedése elleplezésére. Nohát, ez is egy ilyen könnyek és nevetések közt idézni való mondat. Mi ne győznénk? Mennyi kihívás, meggyőződés és nyugalom van ebben a verset elindító kérdésben. Szónoki kérdés ez, persze. Máris követi a válasz, világosan, szinte prózai tényszerűséggel, és ezért megcáfolhatatlanul: hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! S a versszak folytatódik. A ténymegállapításra következik ennek megemelt, képszerű kifejtése: Bem itt már csillaggá válik, a szabadságuk keresőket vezető üstökössé. A lengyel történelmet, ahonnan erre a kozmikus (tehát eltéríthetetlen) pályájára indult, egy helységnév idézi a versben. Egy különös hangzású – szinte elemezhetetlenül mély visszhangzású – helységnév. Osztrolenka. Ha semmit nem tudunk arról, hogy mi történt Osztrolenkánál, a szó csengése, már magában is valami fájdalomteli rémséget, nemzeti szomorúságot, kelet-európai vészt idéz. Vagy csak ennek a mondatnak összefüggésében lesz ilyenné? Lehet, hogy csak a köréje rendezett szavak sugározzák be, hogy maga is ilyen baljós hatású legyen? Ki tudja. A múltkoriban, barátok között, arról beszélgettünk, hogy a különféle nyelvekben mik az elismerten legszebben szóló költői sorok. Persze hogy idéztük mi is a sokat idézett Racine-alexandrinust: La fille de Minos et de Pasiphaë. S hogy lám, két idegen szó ragyogott fel itt, ebben a híres-szép tragédia sorban… Lehet, hogy a francia példa hatott ránk – a magyar líra csúcsának akkor mi épp ezt nyilvánítottuk ki. Ezt a szintén idegen szóval dúsított két Petőfi-sort.
A végzetnek micsoda feltartózhatatlanul széles, sima lejtésével indult ez az első sor, megannyi súlyos, elnyújtott szótaggal… És erre a második már hozza a távoli mennydörgés moraját, félrevert harangok szavát – Osztrolenka – és legalább olyan mitikus rezonanciával, mint zengett a Racine-sorban az alvilági istenek neve.
Az erdélyi hadsereg – a vers címében szereplő erdélyi hadsereg – itt már túllép a magyar szabadságharc minden esetlegességén. Messzebbről jön és messzebbre megy. Segesváron is túl, Világoson is túl. Rodin egy beszélgetésben elmondta, hogy hogyan lehet mozdulatokat varázsolni a merev plasztikába. A mozgás egymás után következő pillanatait kell egymás mellé illeszteni. A párizsi Diadalív Marseillaise-ét idézte példának, Rude domborművét. Egy ilyen filmkocka-sorozat pergetést figyelhetünk meg ezen a Ferenczy-érmen is. Vegyük sorra megint a három lovat, ezúttal fordított sorrendben. Legelöl a nyergelt ló, lovas nélkül. S menjünk innen tovább, az óramutató járása szerint. Bem kinyújtott karján átfut a tekintetünk a másik ló lehajtott fejére – a csillogó sörényére, nyakának hegyvonulat taréjára –, ennek a lónak éppen most száll a nyergébe egy honvéd. S mintegy erre ugratva rá, szinte szárnyakon, odafönt megjelenik a harmadik ló, a táltos, és ennek nyergében, kivont karddal – immár a Legenda. Sehol nem láttam még annyira nagyszerűnek, sűrűnek, áttörhetetlennek a szabadságharc honvédhadseregét, s oly pontosan eltalálva az ábrázolásban a Valóság és az Eszmény arányait, mint ezen az érmen, amely elfér a tenyeremben. Nekem ez a világ legszebb érme. |