Az érzékeny palánta

Hallom, hogy valamelyik amerikai egyetemen finom, műszeres vizsgálatokkal eljutottak annak a felismeréséhez, hogy a növények figyelik az embereket, megkülönböztetnek minket, félelemmel vagy bizalommal reagálnak a közeledésünkre, aszerint, hogy milyen tapasztalatot szereztek rólunk.

Sikoltanak és mosolyognak a maguk módján. A szirmok záródó vagy nyíló mozdulását tehát nemcsak a napfény, a harmat, a sötétedés, a darazsak-méhek közeledése válthatja ki, hanem az emberi jelenlét is.

Ez a felfedezés, ennek a szenzációja, persze, megint ránk vall, emberekre, a mi mániás antropomorfizmusunkra. A növényi érzékenység feltehetően óriás tartományából kiszúrjuk azt, hogy a virágok félnek tőlünk. Ez a felfedezés hízeleg is nekünk, meg aztán bámulatra is indít. Mert ki hitte volna? Ki hitte volna, hogy a növények nem önfeledt odaadásban élnek és virágzanak, hanem hogy őket is a fájdalom ösztökéje hajtja a csakazértis életben maradásra? Ki hitte volna, hogy ők is végigküzdik és szenvedik az önfenntartás és a fajfenntartás drámáját? Hogy élvezik a beporzás kéjét?

Elfogadtuk, hogy a növény „magától” kihajt, „magától” nő, és „magától” elfonnyad, elszárad. Hogy életben létének felelősségéből semmi sem hárul reá. Hogy érette egyes-egyedül a Természet a felelős.

A költők között persze, mindig is voltak, akik – a maguk érzékenységével – eljutottak oda, ahová az amerikai tudósok.

Gulyás Pálra kell először is gondolnunk, akinek versei tele vannak a növényvilágból érkező üzenetekkel.

Ő eljutott a növényekkel a párbeszédig.

Például azon a reggelen, amikor…

 

Az udvaron édes petúniák tárták ki lányságuk titokzatos álmát a láthatatlan szellemeknek. S az ablakomon át az illatok Hullámverése lelkem ostromolta. Kimentem az udvarra és az öt öreg akác mohos tövébe álltam… – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – S a szívre gondoltam, az ő nyugodt lassu szívükre, melynek a mulandó időben nem hallatszik dobbanása.

 

Egy másik versének (s formára is hasonló versének) utolsó szava szintén ugyanez a szó: a „dobbanás”. S természetesen: szívnek a dobbanása ez is. Egy gyerekkori emlék az Apáról.

E két verset egymás felé közelítve, egyre többször káprázik át az Apa alakja a fákéba, s a fáké az Apáéba.

 

Apám, az én szakállas zord apám, a zúgó fák előtt megállt és aztán széles vállát felém hajlítva így szólt: „Kapaszkodj csak belém, fiacskám!” És ugy cipelt a záporon keresztül, mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák. Azóta húsz év telt el és én most is érzem erős szívének dobbanását.

 

Gulyás Pál szó szerint hozzátartozójának érezte, vallotta a fákat.

 

Jönnek a fák, jönnek sorba, nyisd ki nékik a kaput!

 

Vagy inkább úgy mondhatnánk, hogy ő talált haza – ebben a rokonságban. Az ember – a tékozló fiú – árvasága olvad föl a megtalált növényi nagy családban. Ezért mondhatja az örök hűség bizonykodásával: „Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák…”

Hogy aztán a vers végén, a holt emberiségről szóló látomás után, megismételje ezt a hűségesküt…