„Tüzet viszek – nem látjátok”

Semmi sem fejezi ki jobban, hogy „megszállottak” vagyunk, egy eszmétől, egy hivatástól – mint ez a népdal-sorocska. („Megszállottak” – mint az apostolok a Szentlélektől.)

Hiszen benne van még az az oly aktuális figyelmeztetés is a világ számára, hogy vegye észre végre ezt a megszállottságot, ezt a prométheuszkodást, és becsülje már meg a tüzet vivőket.

Semmi sem fejezi ki jobban…?

De.

Baudelaire, egyik látomásában, a kimérájukat cipelő emberekről. („Mindegyik egy-egy Kimérát vitt a hátán; nyomhatott annyit, mint egy zsák liszt vagy szén, vagy mint egy római gyalogos felszerelése…”)

És József Attila, midőn arról ír, hogy gyerekkori félelmének és bámulatának tárgyát most felvállalja.

„Mint lopott fát.”

Ez a hivatás képe. A lopott fával vinni együtt a fadobálókat is, az egész világot is.

Csodálatos és mélyen igaz ez a metamorfózis: a gyerekkori emlék nő fölénkbe, mint hivatásunk útjára kormányzó lelkiismeret. Vagy ha tetszik: mint felsőbb énünk.

 

Tőletek féltem, kemény emberek, ti fadobálók, akiket csodáltam? Most mint lopott fát, viszlek titeket…

 

Meleget visz haza?

Vagy fényt az emberiségnek?

Pontosan úgy, ahogy a népdal mondja: „Tüzet viszek…”