San Diego erőd, Acapulco mellett

Nagyon szeretem azt a filmet, amit ma este itt vetítenek. A hosszútávfutó magányossága. Odahaza már láttam, még a nyáron, a szinkrongyár hűvösvölgyi műtermében. Jólesik itt viszontlátni. Szinte hazai emlékként támad fel a vásznon az angol külváros és a ligetes táj. Ebből a Csendes-óceán parti trópusi éjszakából minden, ami Európa, már a szülőföld igézetével hat. Üzenet hát ez is a szűkebbik hazából. Hogy is mondták régebben? Az óhazából.

Különben is, nagyon szép film!

Olyasmiről szól, hogy nehéz szívvel nem lehet befutni a célba, még a csodafutónak sem.

Pedig itt van a pálya előtte, és itt a nagy esély: most lehetne visszafutnia a számkivetettségéből a társadalomba. A célszalag mögött biztató mosollyal, vasárnapi ünneplőben ott ül Anglia, és zeneszóval várja a győztest. De a hosszútávfutó az apja halálára emlékszik, az otthoni nyomorúságra, a tüdőbajra, az anyja pofonjára, és az utolsó pillanatban, a cél előtt, kiáll a versenyből. Lehúzták az emlékek. Letört. Nem bírt felejteni…

József Attilára kell gondolnom…

József Attila sorsa, persze, sokkalta nagyobb ennél, de a bánata neki is ebből az anyagból volt.

Amikor a futó fiú váratlanul megtorpant pár méternyire a célszalag előtt, oldalában a kordont feszítő, biztató-gyalázó nézőközönséggel, úgy állt ott, kissé megriadva és magát mégis mindenre elszántan, szelíd mosollyal (amely felért egy hadüzenettel), hogy azokat a setét eperleveleket is vélte az ember látni, ahogy a vállára hullanak…

Mint a Bánat című versben.

Nemcsak azért, mert éppen futásról és megtorpanásról szól ez a vers is. Nemcsak azért, mert ebben is benne van: futtam, mint a szarvasok, és mert benne van: varázs-üttön megállok… Hanem mindennél inkább azért, mert az is benne van: famardosó farkasok űznek vala szívemben.

Ezért nem fut be abba a világba, ahol a dicsőség, a jobb sors, az igazgató mosolya várja, ahol jól nevelt gimnazista úrifiúk vannak és jótékonysági hölgyek s a falon az angol királyné képe. Ott volt az orra előtt mindez, az övé volt, már csak egy lépést kellett volna tennie. De ezt már nem tette meg.

(Petőfi is eszembe jutott közben, akinek utolsó pillanatát Ady látta meg igazán: megáll a kukoricás előtt, ahol még elrejtőzhetnék. Ez a kukoricás az élet és a társadalom, ez a kiegyezés. Nem, inkább kívül maradni ezen és meghalni…)

Lám, a legendás szarvassá lett fiú csupán egyik fele volt a költő mítoszának, utána jött még a metamorfózis vége: a farkassá lett csodafiú-szarvas.

Hogy is van? Hogy is mondja egy másik versében József Attila? hogy ki is a felnőtt? – Akinek szívében nincs ott apja-anyja…

Az övében bizony ott voltak – sírköves, dűlöngő temetők.

Amikor a színésznek gratulálunk, mondom neki, hogy van egy magyar vers, amely éppen ilyesmiről szól.

– Ki írta?

Mondom. S azt is, hogy már nem él.

– Ó… Régen halt meg?

– Nem. Ma van huszonhat éve.