Az eksztázis képe

Mindig különösképp szerettem az Óda végén a „hajnali részegség” eksztázisát, a halálnak és az ujjongó megdicsőülésnek az élményét a kelő Nappal szemben, a legszemléletesebb képet arra, hogy a költő „magán kívül van” – a szíve legalábbis:

 

…Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.

 

Hölderlint olvasva, feltűnik a hajnali elragadtatásnak ugyanez a képe. A kiszakadó szívvel. Panthea és Empedoklész találkozásánál.

„És mikor lelkem frissült örömben először bontakozott a sokáig nélkülözött világba, s szemem fiatal kíváncsisággal itta a napfényt… Ó, mint hajnali felhő, úgy úszott szívem a fenséges, édes fény felé…” (Hajnal Gábor fordítása.)

Különben Empedoklész épp annak a hiánytalanul teljes természetnek a megtestesülése, amely József Attilának itt revelálódik, az Ódában:

 

Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong – tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.

 

Közhely már, hogy az Ódában mennyire materialista képeken gyullad az eksztázis. S vajon Empedoklész elragadó (a szicíliaikat és Hölderlint egyaránt elragadó) lénye nem egy materialista filozófián gyullad ki?

Ő írta ezt az anyag örökkévalóságáról:

„A semmiből nem lehet semmi, és ami van, el nem enyészik.”