Ő volt őRitkán volt olyan pillanatom otthon, amelyik olyan volt, mint egy otthoni pillanat. Némán vagy csattogó villámlásoktól szabdaltan, az engesztelhetetlenség ülte meg a házat. Azért néha akadt egy-egy békésebb félóra, óra. Hogy egyikünk se fojtotta vérbe. Talán csak azért, hogy lássuk: mit veszítünk. Egy ilyenre emlékszem most. A két gyerek a díványon, én a karosszékben ülök. Szemben a falon kis fekete keretes kép, elsárgult, rossz háborús papíron egy remekmű, Ferenczy Béni rajza a halott Adyról. Amikor a maszkot csinálta róla, akkor rajzolta le. Erről beszélek, hogy hogy kaptam ezt a képet. Béni bácsiról beszélek, őt ismerik, Földessy Gyuláról, akié a kép volt eredetileg, és Adyról. Verseket olvasok föl, amelyekben halálát írta meg. Persze azt, hogy „megszépül szatír-arcom, megszépül szatír-arcom…” Meg azt a másikat, hogy „Álomlátó szeme meredten Bámul a nagy szürke, magyar égre…” Kosztolányit is előkeresem, aki szintén lerajzolta Adyt a halálos ágyán. „Nézem a halott fejét, melyen hirtelen és érthetetlenül egyszerre megfagyott az élet.” Így kezdi. – Nézzétek a képet! – mondom, és olvasom a tökéletesen pontos leírást. – „…Súlyosan és komolyan hever ez a fej dús és gyönyörű sörényétől övezetten, melyben nincs még ősz hajszál, a sárgás fehérségben is élően, dacosan, forradalmian, egy el nem békülő magyar rebellis…” Azt mindennél jobban unják, ha felolvasok. A lányom közbeszól. – Mi mindig azt hittük, hogy ez te vagy, itt a képen. Ezen aztán mindjárt egymásra nevetnek. – Te is?… Én is. – Hiszen pont olyan, mint apu. – Ne vicceljetek, én aztán semmit se hasonlítok Adyhoz. – Az mindegy… Azt hittük, hogy te vagy. Ugye, hogy te is azt hitted? Mire az öccse: – Azt, azt… – De hiszen láttátok, hogy ez egy halott feje. Nekem mégse volt felkötve az állam. – Pedig mi azt hittük, hogy ez te vagy. …Hányszor elnézhette a két gyerek ezt a rajzot. A párnán pihenő fejet, a nagy, csukott szemeket. Ellenállhatatlan, lenyűgöző látvány. Babonás látvány, vallotta róla Kosztolányi is, és végül nem is tudott mást mondani a halott Ady jelenlétében, csak azt, hogy „Ő volt ő”. Kosztolányi, a tökéletes kifejezés mestere, egy tautológiát dadog. Ő volt ő. A senki máshoz nem fogható. Az önmagával azonosság. A két gyerekre is babonás erővel hathatott. Mélyen hathatott. Ezért vélték apjukat látni ott, a hideg ágyon. Megteremtették a kontaktust a képpel. Szorongva nézhették. Hisz ismerték. Felismerték. Ő volt ő. Volt közük a halotthoz. |