Ady-szeminárium

Tanítás előtt kiírom a legszebbnek látszó képeket Ady verseiből, hogy ezeket elhullogatva, idézetről idézetre vezessem a beavatandókat az összes verseknek távolból nézve oly áttekinthetetlenül (s talán riasztóan?) vad és sötét világába.

1. A világháborúban az elesett katonákról egy kísérteties látomás:

 

Fejükön az éjféli holdfény Eget-verő fényes sisak S fejüket friss sírból hozták föl.

 

2. Öregnek, közönyösnek, kihűltnek érzi már magát –

 

De jönnek remete kanokként Ős sűrüből ki szerelmek, dühök…

 

3. Egy kép – a sok közül – a maga haláláról. (Mint Prosperót, aki szigetjéről Milánóba hazatérve tudja, hogy minden harmadik gondolata alján a halál lesz, úgy kísérti Adyt kezdettől fogva az elmúlás.) 1914 márciusában írja (de csak posztumusz jelenik meg ez is!).

 

Talán holnap Valahol deszkákba pakolnak.

 

(Tréfás falusi mondások emléke él ebben. Az efféléké: elmegy deszkát árulni stb.)

 

*

 

S aztán megmutatom nekik azokat a sorokat, amelyeket ha olvasok, éppúgy összeszorul a torkom, mint gyerekként, Magyarországra jövet, a Himnusz hangjára.

A Hunn új legendában. Szuverenitását kihirdető trónbeszéd ez, de mérhetetlen szomorúság is fakadoz föl benne. Amikor azt mondja: „A tolakodó Gráciát ellöktem”. S ezután mindjárt: „a minden kellett, s megillet a semmisem”.

Ilyeneknél vélem én felfedezni a költő könnye nyomát a papíron, s nem a Sírni, sírni sírni szép bariton-áriájában.