Idő előtt elmúlni

Ha a huszonnégy éves Ady Endrét – képzeljük el a vérlázító abszurdumot – még az Új Versek megjelenése előtt keresztüllövi Váradon a cikkein felbőszült társadalom ítéletének valamilyen végrehajtója, vajon mit kezdhetett volna vele az utókor? Egy vidéken ellobbant, egyedülálló sajtótörténeti jelenség – írogatná róla az efféle kuriózumok kiásója.

Jelképes is: egy váradi cikkben Góg és Magóg döngeti a pokol kapuját, a versben Góg és Magóg fia már betörését emlegeti Magyarországba. Ugyanez a jelkép, ugyanazzal az egetvívó szenvedéllyel: Váradon a tehetetlen bőszültség kifejezésére, az Új Versek élén egy honfoglaláséra.

És most képzeljük el – mert nem kevésbé vérlázító abszurdum –, hogy a negyvenkét éves Adyt, A Halottak Élén megjelenése táján, valamikor 1919-ben, elvitte volna a spanyol vagy egy szimpla tüdőgyulladás. Vajon eljuthatott volna-e az emberiség (friss győzőiben és legyőzötteiben) az újabb világháborús fenyegetettségnek ahhoz az élményszerű és katartikus felismeréséhez, amelyet ma Ady költészetének köszönhet? Nem is beszélve most arról, ami aztán csakugyan elképzelhetetlen, hogy milyen más irányba tartott volna az európai költészet (racionalizmus? zsákutcába vivő kísérletezések? hermetizmus?), ha a húszas évek derekán nem tör ki Magyarországról (Dévénynél!) a lírának ez a nagy megújítója… Ki tudja? Lehetséges, hogy egy pályája derekán eltűnő Ady ma csupán egy nehezen megközelíthető nyelvű nép literatúrájának volna a dédelgetett belügye.

Milyen igaza volt ennek a költőnek, amikor irtózva hárította el magától a korai elmúlás esélyeit – mint halálos bűnt, amelyért a költő (hozzátehetjük: az emberiség is) üdvösségével fizet: