Szókimondó bajban

Ez a kifejezés is az Adyé. Akkor mondja, amikor revelálnia kéne magát számunkra. Amikor meg kéne jelennie előttünk – valamiféle alakot öltve. A zavar, amiről itt szól: isteni. A görög mitológiából (és nem is csak a görögből) tudjuk, hogy az istenek egyik gondja volt: a teofánia, emberek szemében maguk-felismertetése. Ő, aki annyit mondta magát Apollónak, most csakugyan abban a bajban van, mint a Jós-Apolló – a mindig félreérthető kinyilatkoztatások istene. A szókimondás baja ez. Vállalni az egyértelműség csapdáját egy ezerértelmű istenségnek.

A „százszor zárt titok hős, futó bölcse” – így nevezi meg magát itt Ady – szól e versben, s mondja:

 

Állok süppedten szókimondó bajban.

 

S ahogy bajában Ady felfohászkodik segítségért, mintha egy teofánia kelléktárát sorolná fel. (Lehetetlen nem gondolni a delphi jósda vermére, a templomfüggönyökre, az isteni metamorfózisokra, Apolló maszkjára, a beszélő tölgyfalombokra…)

 

Cselek, barlangok, vermek, kárpitok, Bozótok, lárvák, segítsetek rajtam.

 

Tudjuk, minden isten alakváltó. Minden isten egy kissé: Próteusz. (Még a kevéssé játékos Jehova is beöltözik égő csipkebokornak.) A görög főisten főként szerelmeiért próbálja végig a teremtett világ formáit, s lesz bika, hattyú, felhő, aranyeső vagy katona. De az emberszeretet is találékony, ennek köszönhetjük, hogy „az Ige testté lőn”.

Van-e hát istenibb színvallás ennél? – a vers következő sorával?

 

Ki száz alakban százszor volt szabad…

 

*

 

A bújócska, amely a százszor zárt titoktól a szókimondáshoz, s innen vissza megint oda vezet, hogy a költő „éljen és csaljon titokba-veszetten”, ez a százszor zárt és százszor szabad és megint százszor zárt és szabad isteni létmód végül is oda vezet, hogy a magyar Apolló saját maga számára is talányossá és rejtelemmé válik.

 

Enszavaimmal csaljam meg magam. Melyvoltom gondján törjem víg fejem.

 

Ne csodálkozzunk hát azokon a vitákon, amelyek föllépte óta tartanak, s halála után pláne sokáig növekedőben voltak: hogy kié is Ady Endre? Megmondta ő jó előre, hogy holtában is alakváltó lesz. Egy másik versében, korai versében mondott ilyenfélét:

 

Két életet él két alakban Egy halott.

 

Az egyértelműség csapdájának csakis mi vagyunk a foglyai. Ő az, aminek mondta lelkét, valóját: „dús alaktalan”. Ő megmarad derűs ambivalenciájában, polivalenciájában.

 

*

 

Nekünk továbbra is az a dolgunk, hogy keressük őt és tetten érjük őt.

Az övé csak az, hogy nevessen az igyekezetünkön.