„Ha ki király…”

Röhögtető és arcpirító anekdotákat lehetett néha hallani külföldet járó írótársainkról. Az egyiknek efféle bemutatkozási formulája volt: „Fordítsa le neki, hogy otthon én nagy író vagyok” – s a biztonság kedvéért mellét kopogtatva mondta is: grösste Schriftsteller bin. A másik mindjárt szövetségeseket keresett, hogy ne legyen egyedül a honi klikkekkel folytatott harcában… A harmadiknak a noteszében ott lapult a számba jöhető fordítók címe, telefonszáma – egész lista. S végigjárta őket, hóna alatt a könyveivel.

Valamikor az uralkodóknak az volt a szokásuk, hogy külföldi útjaikon valami szürke nevet vettek fel, amely elrejtette a rangjukat. Rákóczi fejedelem Sáros grófjaként mutatkozott be Párizsban.

Azt hiszem, Ady is tartotta magát Párizsban ehhez a fejedelmi szokáshoz. Újságíró volt Budapestről. Semmi nyoma sincs, hogy bárkinek is orrára kötötte volna, hogy költő, s hogy a legnagyobb. Eszébe se jutott, hogy egy versét lefordíttassa egy francia költőtárssal.

Ő, aki idehaza szuverén büszkeséggel vallott magáról.

Odakint szigorú inkognitóban élt. Betartotta az uralkodói etikettet.