Ellovanások

„Vízből lószóval beszélni” – olvasom Ágh István versében, s megint elfog ugyanaz az érzés, amit gyerekkoromban imádtam előidézni, megunhatatlanul, újra- és újraolvasva a meséknek azt a legkedvesebb fordulatát, hogy a táltosló megszólítja sörényébe kapaszkodó kicsi gazdáját.

Az Íliásznak azt a jelenetét, amelyben Akhillesz lova szólal meg (ez is a gazdáját félti), Szerb Antal az eposz legmegrendítőbb jelenetének tartja. Ez az a pillanat, mondja, amikor a homéroszi harmónián áttör az ősvilági borzalom.

Borzalom? Ezt nem mondanám. Legföljebb: derűs borzalom. Akhillesz aztán kedvesen meginti a lovát, nem illik belebeszélnie az ő sorsába.

Adynak egyik legrövidebb verse A ló kérdez. Nem kellett sok szót vesztegetnie a csodára, hiszen olyan természetes, hogy felüti fejét a lova „és megkérdi, míg szép feje kigyúl…” – egy sokat próbált vármegyei huszár hangján kérdi, nem is csupán a lovasáért, hanem az egész megyéért és mindenségért bús aggodalomban: „Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”

 

*

 

A ló kérdez – de nemcsak kérdez. Mielőtt felütné fejét, tisztelettudó öreg megyei táltosként, egy sorral elébb már megjelenik e versben a Ló, az elmúlás mozgatójaként, mint a Visszafordíthatatlan Változás Törvénye, mint maga a nyerítő Idő. Rajta vagy általa megy a világ a semmiségbe. Egy soha nem hallott és mégis nagy evidenciájú igébe rejtve: „minden ellovan”.

A folyó vizek képe Herakleitos filozófiájában talán ugyanaz, mint a nyeregbe szállva ellovanó világé Adynál.

Mi az, hogy minden ellovan?

Az el az elmúlásra utal, világos.

A lovan pedig a mozgást jelenti az igében, a történést. Ha minden ellovan, akkor minden megtörténhetik. Legalábbis minden, ami lóság – hogy a ló kérdez… hogy a keselyem fiatal Bűn… hogy új s új lovat ad az Isten (mert „Az Embernek, míg csak van ember Megállni nem lehet”)… hogy vak ügetését hallani… hogy ügetnek a halál-lovak…

 

*

 

Hiába, hogy gyerekálmainktól (s azok előttről) ismerősek: Ady lovai titokzatosak maradnak. De hát minek is kéne érteni őket? Lényegük beköltözött az ellovan igébe. S így ezek a lovak a sorsunkká lettek. Mondhatnám: velünk is megtörténhetnek.

Ha majd előáll az egyik, gazdátlan nyereggel, felkapaszkodok rá, talán elsápadva, ahogy a versben van, vagy talán azzal a halált megvető bátorsággal, mint a tündérmesékben, a táltosok kicsi gazdái.