Nagy volt Várad

Hogy milyen nagy volt Nagyvárad akkor, lélekben…

Képzeljük csak el. A színházban bemutatkozik egy helybeli újságíró (huszonöt éves) költőként. Vitatott, vad szerelmi versekkel. Amilyenekért – nem is oly rég – Baudelaire-t Párizsban megkövezték. Még olyanabbakkal.

S mindenki tudja, hogy ott ül az első sorban az az asszony, akihez ezek a versek szólnak. A „véres húskapcsok”-at emlegető versek. Nincs elmisztifikálva bennük semmi. A költő diszkréciója kevesebb, mint Vénusz-szobrokon a drapéria. A nő nevét fordítva írja bele a verseibe. Ennyi.

A jól nevelt közönségnek persze ennyi is elég lehet, hogy tiszteletben tartsa Múzsa inkognitóját. Elvégre is a Múzsa férjnél van.

És ekkor a Költő a színpadról int, kezét nyújtja az asszony felé, és fellépteti magához a reflektorfénybe.

Együtt állnak, egymás kezét fogva, a lámpák és a szemek kereszttüzében.

És semmi jele nincs, még a Költővel olyannyira ellenséges lapokban sem, hogy bárki is megbotránkozott, vagy akár csak az orrát is felhúzta volna.

Így tudott hódolni egy város a nagyság legelső jelére.