Könnyű a futurológusoknak.
A Hudson Institute tagjai kidolgozták a nagy prognózist, hogy mi lesz
egynegyedszázad múlva. (Kahn-Wiener: The Year 2000). Pontosabban: hogy mik lehetnek…
Mert mindenben több variáció lehetséges. Elektronikában, a nukleáris energia felhasználásában,
és a laserekében (alagútfúrástól a szemoperációkig), genetikában, haditechnikában, az ún.
civilizáció fejlődésében és visszafejlődésében, nem beszélve a hatalmi politika lehetséges
felállásairól…
A futurológusok mindent kiszámítanak, és még az is lehet, hogy egyben-másban
igazuk lesz. Valamelyik szcenáriójukat a sok közül igazolni fogja az idő. Bizonyára lesz egy-két
kettes találatuk.
Vaskos könyv Herman Kahn és Anthony J. Wiener könyve. Mint a Szibilláké. Mint
Nostradamus könyve. Minden benne van és egy kicsit mindennek az ellenkezője is.
Módszeres könyv.
A teljesség igényével készült.
Egy híja van, mégis. Egyetlen betűt nem ír arról, hogy mi lesz a következő lépés
költészetben, drámában, képzőművészetben.
S erről nem is írhat.
Nincs az a komputer – tápláld bele a gépbe a magyar nyelv minden lehetőségét, a
költők statisztikailag kifejezhető formuláit, rögeszméit, rutinjáratait, kedves szójárását s
ráadásul a korra vonatkozó összes információt, a közízlés megcsökött tabuit és elvárásait, a
kultúrpolitika szempontjait – nem, nincs az a komputer, amelyik vállalkozzék rá, hogy
lebetűzzön egyetlen olyan verssort, amelyből kitetszhetnék, hogy milyen lesz tív év múlva a kor
reprezentatív költészete.
De még a minden részletében felderített, feltérképezett múltban sem lehet egyetlen
centiméterrel sem továbbrajzolni egy költői pályát. Nincs az a komputer, és nincs az a lelki
rokon költőzseni, és nincs az a spiritiszta médium, aki jó lélekkel leírhatna egy Petőfi-verset
1850-ből, egy Ady-verset 1930-ból, egy József Attila-verset 1950-ből. A legzseniálisabb így-írtok-ti is csak a már megírt versekhez hasonlít. (A Szegény kis gyermek panaszai alapján a
Hajnali részegséget nem tudta kiszámítani Karinthy, sem a Danaidák alapján a Jónás könyvét.)
Mint ahogy a legalázatosabb petőfieskedés sem sejthetett meg semmit se abból, hogy mi lett
volna Segesvár után…
Arany is csak egy-egy vonásnyira érzi Petőfi szellemujjának az illetését.
Hátam beleborsózik, jeges hidegség a tagjaimban, ha most arra gondolok, hogy milyen
volna egy Ady-kötet, az 1919 őszén írt versek ciklusával, azokkal a nagyantant-kisantant-Horthy megszállta Budapesten írt versekkel, s a többi kötetek, milyenek lettek volna öt-tíz-tizenöt év múlva, vagy a jó húsz év múlva írott kötete (hisz Sztálingrád, Voronyezs idején még
mindig csak annyi idős lett volna Ady, mint most Vas István, Jékely), micsoda hallatlan Nagy
Tivornyáról, micsoda elképzelhetetlen Különös Nyár Éjszakáról…
Miket írt volna, hova jutott volna (nyelvben, formában, indulatban) ötvenévesen és
hatvanévesen? Túl az Összes Versek Adyján. Az Utolsó Hajókon túl. Hisz továbbra is érvényes
azután is, azután pláne, a barna halálon túlra mutató, fiatalos kihívás: a „hol járunk mi
akkor?…”
Hol? Csakugyan: hol?
Talán már a nyelven is túl.
Hisz fordítva is eshetett volna. Hogy nem Móricz 19-ben, hanem Ady beszél Móricz
koporsójánál 42 szeptemberében.
Azt a beszédet!
Akármelyik Ady-kötetet nézzük, az Új Versektől kezdve, ha kezünkkel lefödjük a
folytatást, azt kell mondanunk: innen nincs tovább, fokozhatatlan.
S volt tovább. Tovább és feljebb. Egyre feljebb.
A Góg és Magógtól a végső látomásokig – addig, hogy „ravatal előttetek, ravatal”.
Végsők?
Miért „végsők” azok a látomások? Mert a háborút követő epidémiák szövődményei
erősebbek voltak régen rossz egészségénél? Mert egy január eleji jeges reggelen kinyitotta
magára az ablakot? Mert a halál tette rá tenyerét a folytatásra, a következő versekre?
– Találjátok ki, mi van alatta?… Na?