Egy hős kisasszony

Képes Géza nagyszerű fordításgyűjteményében – Napfél és Éjfél, finnugor rokonaink népköltészete – bukkantam egy tündéri iróniával szóló votják (udmurt) dalra. Egy boldogtalan, bolondos leányka énekelhette. Egy presziőz leányka az őshazából, akinek – ellentétben későbbi, párizsi társaival – a kényeskedő természetéhez pompás humorérzék is párosult.

„Fejecském, mint cérnagombolyag, szép” – így kezdődik a vers. Hogy a votják hallgatónak mit mondott ez a hasonlat, nem tudhatom. De engem földerít, és azt hiszem, sok költő megnyalná a tíz ujját, ha egy ilyen képpel intonálhatná a versét.

A dal második, nagyobbik fele arról szól, hogy hiába minden szépség, az élet mégis csupa bonyodalom, bosszúság. Nem is érdemes élni. De ha valaki ilyen kényes, az meghalni se tud. Szerencsére.

 

Malomba mentem, lisztes lettem, Pusztára mentem, meglátott egy ember, Erdőbe mentem, megcsípett egy kullancs, Ocs folyóhoz mentem, hogy belevesszek, De sajnáltam a fényes világot. Örvényhez mentem, hogy beleugrok, De egy béka előttem beleugrott.

 

Marivaux vígjáték bonyolító tehetségét kéne kölcsönkérnie annak, aki színpadra próbálná teremteni ezt a csupa öngúnnyal panaszkodó és tréfásan magát illegető kislányt. Ezt a nem túlságosan életunt udmurt Opheliácskát.

A Marivaux-ét, vagy – persze – a Tamási Áronét.