„Lelkem, ha kérte, amit a Sors nem adott…”

Provincializmus és világirodalom

– Kis nép. Mit kezdesz vele?

– Kis nép. Persze. De az emberiség is kicsi. Egyre inkább az jellemző rá, hogy milyen kicsi. Minél inkább növekszik és szaporodik, s megy a demográfiai robbanás felé, annál inkább látszik rajta, hogy árva, hogy egyke, hogy pótolhatatlan, hogy egy szél elég, hogy elfújja… Ne tévesszen meg, hogy haladványszerűen növekszik. Esélyeivel és reményeivel, az emberiség inkább egy Amazonas melléki indián törzshöz hasonlít, vagy a baszkokhoz, vagy éppen hozzánk.

Az ám–hazám

A nyelvnek, a nyelvünk irracionális szféráinak az ismerete egyszersmind együtt jár a metsző tiszta látással a valóság dolgaiban.

Ezt a meglepő jelenséget mindennél jobban igazolja az, hogy költőkben is iker (sőt: sziámi iker) tehetség az, amely egyszerre teszi őket képessé utánozhatatlan nyelvi trouvaille-ok szakadatlan produkálására, és nem köznapi érvényű ítéletek mondására a lélek és a világ – nemegyszer: a közélet – dolgaiban.

Egy hős kisasszony

Képes Géza nagyszerű fordításgyűjteményében – Napfél és Éjfél, finnugor rokonaink népköltészete – bukkantam egy tündéri iróniával szóló votják (udmurt) dalra. Egy boldogtalan, bolondos leányka énekelhette. Egy presziőz leányka az őshazából, akinek – ellentétben későbbi, párizsi társaival – a kényeskedő természetéhez pompás humorérzék is párosult.

„Fejecském, mint cérnagombolyag, szép” – így kezdődik a vers. Hogy a votják hallgatónak mit mondott ez a hasonlat, nem tudhatom. De engem földerít, és azt hiszem, sok költő megnyalná a tíz ujját, ha egy ilyen képpel intonálhatná a versét.

A dal második, nagyobbik fele arról szól, hogy hiába minden szépség, az élet mégis csupa bonyodalom, bosszúság. Nem is érdemes élni. De ha valaki ilyen kényes, az meghalni se tud. Szerencsére.

Marivaux vígjáték bonyolító tehetségét kéne kölcsönkérnie annak, aki színpadra próbálná teremteni ezt a csupa öngúnnyal panaszkodó és tréfásan magát illegető kislányt. Ezt a nem túlságosan életunt udmurt Opheliácskát.

A Marivaux-ét, vagy – persze – a Tamási Áronét.

A költészet kezdetei

Kis Károly meggyilkolásáról több rigmus is fentmaradt. Hogy hogy biztatta a királyné Forgáchot. Micsoda bérrel, micsoda vérdíjjal.

Vagy a másik:

Ezek az első magyar rímek. Ez volt az úttörés. Csokonai, Arany és József Attila felé. Petőfi és Ady felé.

Vér és arany. Vér és arany.

„Csak egyetlen színt elgondolni tudnék, amilyet nem látok soha –”

Nagy volt Várad

Hogy milyen nagy volt Nagyvárad akkor, lélekben…

Képzeljük csak el. A színházban bemutatkozik egy helybeli újságíró (huszonöt éves) költőként. Vitatott, vad szerelmi versekkel. Amilyenekért – nem is oly rég – Baudelaire-t Párizsban megkövezték. Még olyanabbakkal.

S mindenki tudja, hogy ott ül az első sorban az az asszony, akihez ezek a versek szólnak. A „véres húskapcsok”-at emlegető versek. Nincs elmisztifikálva bennük semmi. A költő diszkréciója kevesebb, mint Vénusz-szobrokon a drapéria. A nő nevét fordítva írja bele a verseibe. Ennyi.

A jól nevelt közönségnek persze ennyi is elég lehet, hogy tiszteletben tartsa Múzsa inkognitóját. Elvégre is a Múzsa férjnél van.

És ekkor a Költő a színpadról int, kezét nyújtja az asszony felé, és fellépteti magához a reflektorfénybe.

Együtt állnak, egymás kezét fogva, a lámpák és a szemek kereszttüzében.

És semmi jele nincs, még a Költővel olyannyira ellenséges lapokban sem, hogy bárki is megbotránkozott, vagy akár csak az orrát is felhúzta volna.

Így tudott hódolni egy város a nagyság legelső jelére.

Megváltott vasúti jeggyel

Azok a kifelé menések, azok az elutazások, azok az újra és újra megélt meghalások nem csupán Illésként elszekerezések voltak a Himaláják jégcsúcsai meg a többi Mont Blanc-ember közelébe – a költői örökkévalóságba. Nem. A menekülés képei voltak, rémálomba illő és kalandfilmbe illő veszélyek közül. Kisvárosi urak körvadászatából…

1903. szeptember 19-én írja Ady, a börtönből kijövet:

„Nekem itt nincs tőkém, nekem itt nincs sok célom. Mikor itt megunom a sok piszkot, kivándorolok… De mégiscsak ostoba dolog elgondolni, hogy én itt egy dzsungelben élek. Bottal, tőrrel, csellel, golyóval, megváltott vasúti jeggyel kell védekeznem.”

„Valaki az Értől indul el…”

…S befut a szent, nagy Óceánba”. – Ezt általában úgy értelmezzük, hogy a vidékről eredő költő nosztalgiáját fejezi ki a világirodalom iránt. Valami világirodalmi beteljesülés vágyát; a világirodalmi elismertetés áhítozását, reményét, büszke bizonyosságát.

Miután megtudtuk, hogy Ady a kisujját se mozdította meg sem Párizsban, sem idehaza, hogy verseit idegen nyelvre fordítsák, ezt az értelmezést, azt hiszem, jó volna elvetni.

Mit jelent hát ez a vers?

Talán azt, hogy a magyar lélek, legprovinciálisabb eljegyzettségében is kommunikál az egyetemes emberivel, ha tetszik: a nagy költészettel.

Ez az értelmezés hasonlít az előbbihez, a közkeletű értelmezéshez, de nem ugyanaz.

Ellovanások

„Vízből lószóval beszélni” – olvasom Ágh István versében, s megint elfog ugyanaz az érzés, amit gyerekkoromban imádtam előidézni, megunhatatlanul, újra- és újraolvasva a meséknek azt a legkedvesebb fordulatát, hogy a táltosló megszólítja sörényébe kapaszkodó kicsi gazdáját.

Az Íliásznak azt a jelenetét, amelyben Akhillesz lova szólal meg (ez is a gazdáját félti), Szerb Antal az eposz legmegrendítőbb jelenetének tartja. Ez az a pillanat, mondja, amikor a homéroszi harmónián áttör az ősvilági borzalom.

Borzalom? Ezt nem mondanám. Legföljebb: derűs borzalom. Akhillesz aztán kedvesen meginti a lovát, nem illik belebeszélnie az ő sorsába.

Adynak egyik legrövidebb verse A ló kérdez. Nem kellett sok szót vesztegetnie a csodára, hiszen olyan természetes, hogy felüti fejét a lova „és megkérdi, míg szép feje kigyúl…” – egy sokat próbált vármegyei huszár hangján kérdi, nem is csupán a lovasáért, hanem az egész megyéért és mindenségért bús aggodalomban: „Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”

*

A ló kérdez – de nemcsak kérdez. Mielőtt felütné fejét, tisztelettudó öreg megyei táltosként, egy sorral elébb már megjelenik e versben a Ló, az elmúlás mozgatójaként, mint a Visszafordíthatatlan Változás Törvénye, mint maga a nyerítő Idő. Rajta vagy általa megy a világ a semmiségbe. Egy soha nem hallott és mégis nagy evidenciájú igébe rejtve: „minden ellovan”.

A folyó vizek képe Herakleitos filozófiájában talán ugyanaz, mint a nyeregbe szállva ellovanó világé Adynál.

Mi az, hogy minden ellovan?

Az el az elmúlásra utal, világos.

A lovan pedig a mozgást jelenti az igében, a történést. Ha minden ellovan, akkor minden megtörténhetik. Legalábbis minden, ami lóság – hogy a ló kérdez… hogy a keselyem fiatal Bűn… hogy új s új lovat ad az Isten (mert „Az Embernek, míg csak van ember Megállni nem lehet”)… hogy vak ügetését hallani… hogy ügetnek a halál-lovak…

*

Hiába, hogy gyerekálmainktól (s azok előttről) ismerősek: Ady lovai titokzatosak maradnak. De hát minek is kéne érteni őket? Lényegük beköltözött az ellovan igébe. S így ezek a lovak a sorsunkká lettek. Mondhatnám: velünk is megtörténhetnek.

Ha majd előáll az egyik, gazdátlan nyereggel, felkapaszkodok rá, talán elsápadva, ahogy a versben van, vagy talán azzal a halált megvető bátorsággal, mint a tündérmesékben, a táltosok kicsi gazdái.

„Ha ki király…”

Röhögtető és arcpirító anekdotákat lehetett néha hallani külföldet járó írótársainkról. Az egyiknek efféle bemutatkozási formulája volt: „Fordítsa le neki, hogy otthon én nagy író vagyok” – s a biztonság kedvéért mellét kopogtatva mondta is: grösste Schriftsteller bin. A másik mindjárt szövetségeseket keresett, hogy ne legyen egyedül a honi klikkekkel folytatott harcában… A harmadiknak a noteszében ott lapult a számba jöhető fordítók címe, telefonszáma – egész lista. S végigjárta őket, hóna alatt a könyveivel.

Valamikor az uralkodóknak az volt a szokásuk, hogy külföldi útjaikon valami szürke nevet vettek fel, amely elrejtette a rangjukat. Rákóczi fejedelem Sáros grófjaként mutatkozott be Párizsban.

Azt hiszem, Ady is tartotta magát Párizsban ehhez a fejedelmi szokáshoz. Újságíró volt Budapestről. Semmi nyoma sincs, hogy bárkinek is orrára kötötte volna, hogy költő, s hogy a legnagyobb. Eszébe se jutott, hogy egy versét lefordíttassa egy francia költőtárssal.

Ő, aki idehaza szuverén büszkeséggel vallott magáról.

Odakint szigorú inkognitóban élt. Betartotta az uralkodói etikettet.

Szókimondó bajban

Ez a kifejezés is az Adyé. Akkor mondja, amikor revelálnia kéne magát számunkra. Amikor meg kéne jelennie előttünk – valamiféle alakot öltve. A zavar, amiről itt szól: isteni. A görög mitológiából (és nem is csak a görögből) tudjuk, hogy az istenek egyik gondja volt: a teofánia, emberek szemében maguk-felismertetése. Ő, aki annyit mondta magát Apollónak, most csakugyan abban a bajban van, mint a Jós-Apolló – a mindig félreérthető kinyilatkoztatások istene. A szókimondás baja ez. Vállalni az egyértelműség csapdáját egy ezerértelmű istenségnek.

A „százszor zárt titok hős, futó bölcse” – így nevezi meg magát itt Ady – szól e versben, s mondja:

S ahogy bajában Ady felfohászkodik segítségért, mintha egy teofánia kelléktárát sorolná fel. (Lehetetlen nem gondolni a delphi jósda vermére, a templomfüggönyökre, az isteni metamorfózisokra, Apolló maszkjára, a beszélő tölgyfalombokra…)

Tudjuk, minden isten alakváltó. Minden isten egy kissé: Próteusz. (Még a kevéssé játékos Jehova is beöltözik égő csipkebokornak.) A görög főisten főként szerelmeiért próbálja végig a teremtett világ formáit, s lesz bika, hattyú, felhő, aranyeső vagy katona. De az emberszeretet is találékony, ennek köszönhetjük, hogy „az Ige testté lőn”.

Van-e hát istenibb színvallás ennél? – a vers következő sorával?

*

A bújócska, amely a százszor zárt titoktól a szókimondáshoz, s innen vissza megint oda vezet, hogy a költő „éljen és csaljon titokba-veszetten”, ez a százszor zárt és százszor szabad és megint százszor zárt és szabad isteni létmód végül is oda vezet, hogy a magyar Apolló saját maga számára is talányossá és rejtelemmé válik.

Ne csodálkozzunk hát azokon a vitákon, amelyek föllépte óta tartanak, s halála után pláne sokáig növekedőben voltak: hogy kié is Ady Endre? Megmondta ő jó előre, hogy holtában is alakváltó lesz. Egy másik versében, korai versében mondott ilyenfélét:

Az egyértelműség csapdájának csakis mi vagyunk a foglyai. Ő az, aminek mondta lelkét, valóját: „dús alaktalan”. Ő megmarad derűs ambivalenciájában, polivalenciájában.

*

Nekünk továbbra is az a dolgunk, hogy keressük őt és tetten érjük őt.

Az övé csak az, hogy nevessen az igyekezetünkön.

A líra minden húrja

Egy-egy kötetén belül a ciklusok – tematikailag – milyen távol esnek egymástól. Léda-versek, a márciusi köszöntők, istenes versek, a magyar ugaron, minden titkok versei…

Hetvenhárom éves korában hiába ült volna fönt az írókongresszus elnökségében, megkapta volna ő is a magáét, mint ahogy megkapta ott Nagy Lajos, Tersánszky. A Tűz márciusa verse nevében tisztelettel, de határozottan eltanácsolták volna őt a Sion hegy alól.

Idő előtt elmúlni

Ha a huszonnégy éves Ady Endrét – képzeljük el a vérlázító abszurdumot – még az Új Versek megjelenése előtt keresztüllövi Váradon a cikkein felbőszült társadalom ítéletének valamilyen végrehajtója, vajon mit kezdhetett volna vele az utókor? Egy vidéken ellobbant, egyedülálló sajtótörténeti jelenség – írogatná róla az efféle kuriózumok kiásója.

Jelképes is: egy váradi cikkben Góg és Magóg döngeti a pokol kapuját, a versben Góg és Magóg fia már betörését emlegeti Magyarországba. Ugyanez a jelkép, ugyanazzal az egetvívó szenvedéllyel: Váradon a tehetetlen bőszültség kifejezésére, az Új Versek élén egy honfoglaláséra.

És most képzeljük el – mert nem kevésbé vérlázító abszurdum –, hogy a negyvenkét éves Adyt, A Halottak Élén megjelenése táján, valamikor 1919-ben, elvitte volna a spanyol vagy egy szimpla tüdőgyulladás. Vajon eljuthatott volna-e az emberiség (friss győzőiben és legyőzötteiben) az újabb világháborús fenyegetettségnek ahhoz az élményszerű és katartikus felismeréséhez, amelyet ma Ady költészetének köszönhet? Nem is beszélve most arról, ami aztán csakugyan elképzelhetetlen, hogy milyen más irányba tartott volna az európai költészet (racionalizmus? zsákutcába vivő kísérletezések? hermetizmus?), ha a húszas évek derekán nem tör ki Magyarországról (Dévénynél!) a lírának ez a nagy megújítója… Ki tudja? Lehetséges, hogy egy pályája derekán eltűnő Ady ma csupán egy nehezen megközelíthető nyelvű nép literatúrájának volna a dédelgetett belügye.

Milyen igaza volt ennek a költőnek, amikor irtózva hárította el magától a korai elmúlás esélyeit – mint halálos bűnt, amelyért a költő (hozzátehetjük: az emberiség is) üdvösségével fizet:

A fentiekhez

– Mondja, Ady, maga csakugyan olyan fiatal, amilyennek látszik?

Ady Endre nyugodtan, alig észrevehető, de mély lenézéssel válaszolt:

– Nem, én nagyon öreg vagyok már. Hetven esztendőn felül.

(Névtelen beszámoló a nagyváradi Szabadság 1902. február 26-i számában, Ady Endre és Csergő Hugó találkozásáról.)

Ady-szeminárium

Tanítás előtt kiírom a legszebbnek látszó képeket Ady verseiből, hogy ezeket elhullogatva, idézetről idézetre vezessem a beavatandókat az összes verseknek távolból nézve oly áttekinthetetlenül (s talán riasztóan?) vad és sötét világába.

1. A világháborúban az elesett katonákról egy kísérteties látomás:

2. Öregnek, közönyösnek, kihűltnek érzi már magát –

3. Egy kép – a sok közül – a maga haláláról. (Mint Prosperót, aki szigetjéről Milánóba hazatérve tudja, hogy minden harmadik gondolata alján a halál lesz, úgy kísérti Adyt kezdettől fogva az elmúlás.) 1914 márciusában írja (de csak posztumusz jelenik meg ez is!).

(Tréfás falusi mondások emléke él ebben. Az efféléké: elmegy deszkát árulni stb.)

*

S aztán megmutatom nekik azokat a sorokat, amelyeket ha olvasok, éppúgy összeszorul a torkom, mint gyerekként, Magyarországra jövet, a Himnusz hangjára.

A Hunn új legendában. Szuverenitását kihirdető trónbeszéd ez, de mérhetetlen szomorúság is fakadoz föl benne. Amikor azt mondja: „A tolakodó Gráciát ellöktem”. S ezután mindjárt: „a minden kellett, s megillet a semmisem”.

Ilyeneknél vélem én felfedezni a költő könnye nyomát a papíron, s nem a Sírni, sírni sírni szép bariton-áriájában.

Ő volt ő

Ritkán volt olyan pillanatom otthon, amelyik olyan volt, mint egy otthoni pillanat. Némán vagy csattogó villámlásoktól szabdaltan, az engesztelhetetlenség ülte meg a házat.

Azért néha akadt egy-egy békésebb félóra, óra. Hogy egyikünk se fojtotta vérbe. Talán csak azért, hogy lássuk: mit veszítünk.

Egy ilyenre emlékszem most.

A két gyerek a díványon, én a karosszékben ülök. Szemben a falon kis fekete keretes kép, elsárgult, rossz háborús papíron egy remekmű, Ferenczy Béni rajza a halott Adyról. Amikor a maszkot csinálta róla, akkor rajzolta le.

Erről beszélek, hogy hogy kaptam ezt a képet. Béni bácsiról beszélek, őt ismerik, Földessy Gyuláról, akié a kép volt eredetileg, és Adyról. Verseket olvasok föl, amelyekben halálát írta meg. Persze azt, hogy „megszépül szatír-arcom, megszépül szatír-arcom…” Meg azt a másikat, hogy „Álomlátó szeme meredten Bámul a nagy szürke, magyar égre…”

Kosztolányit is előkeresem, aki szintén lerajzolta Adyt a halálos ágyán. „Nézem a halott fejét, melyen hirtelen és érthetetlenül egyszerre megfagyott az élet.”

Így kezdi.

– Nézzétek a képet! – mondom, és olvasom a tökéletesen pontos leírást.

– „…Súlyosan és komolyan hever ez a fej dús és gyönyörű sörényétől övezetten, melyben nincs még ősz hajszál, a sárgás fehérségben is élően, dacosan, forradalmian, egy el nem békülő magyar rebellis…”

Azt mindennél jobban unják, ha felolvasok. A lányom közbeszól.

– Mi mindig azt hittük, hogy ez te vagy, itt a képen.

Ezen aztán mindjárt egymásra nevetnek.

– Te is?… Én is.

– Hiszen pont olyan, mint apu.

– Ne vicceljetek, én aztán semmit se hasonlítok Adyhoz.

– Az mindegy… Azt hittük, hogy te vagy. Ugye, hogy te is azt hitted?

Mire az öccse:

– Azt, azt…

– De hiszen láttátok, hogy ez egy halott feje. Nekem mégse volt felkötve az állam.

– Pedig mi azt hittük, hogy ez te vagy.

…Hányszor elnézhette a két gyerek ezt a rajzot. A párnán pihenő fejet, a nagy, csukott szemeket. Ellenállhatatlan, lenyűgöző látvány. Babonás látvány, vallotta róla Kosztolányi is, és végül nem is tudott mást mondani a halott Ady jelenlétében, csak azt, hogy „Ő volt ő”. Kosztolányi, a tökéletes kifejezés mestere, egy tautológiát dadog. Ő volt ő.

A senki máshoz nem fogható. Az önmagával azonosság.

A két gyerekre is babonás erővel hathatott. Mélyen hathatott. Ezért vélték apjukat látni ott, a hideg ágyon.

Megteremtették a kontaktust a képpel. Szorongva nézhették. Hisz ismerték. Felismerték. Ő volt ő.

Volt közük a halotthoz.

Vak vezet…

Beckett-drámákból tanuljuk újabban, hogy milyen menthetetlen és értelmetlen ügy az, amit létezésnek hívunk.

Mintha nem írták volna meg ezt annyian, de annyian!

Szinte képszerűen (némileg Brueghel-kép-szerűen és erősen jelképszerűen) tűnik fel a lét abszurduma a Babits-versben: Vakok a hídon.

Letörpülve… üres szemgolyójuk… faruk meg feltolva…

Nincs náluk nyomorúságosabb, visszafejlődésre alkalmasabb, groteszkebb teremtés. Bármit csináljanak – életfélét, bölcseletfélét, művészetfélét – ennyi az eredmény: „Mind bukdos botorkál gyámoltalanul És olykor kezével a semmibe nyúl És olykor tört lécen hintázni tanul.”

Reménytelenek. És gyilkosok is: „a Csöndbe taszítja le társát a társ.”

Hozzájuk képest, akik Godot-ra várnak: két derűs görög isten.

Kész a leltár

Kozocsa Sándor valamikor minden esztendőben összegyűjtötte és kiadta a régi és új magyar irodalomra vonatkozó tanulmányok és recenziók bibliográfiáját. Ezekből a füzetekből kiderül, hogy kiről mikor kik és mennyit írtak.

József Attila verseiről 1936-ban összesen négy cikk jelent meg. Két verseskötete volt akkoriban. Az előző évből a nagy válogatás, a Medvetánc. Erről írt még Egri Viktor, Ignotus Pál és K. S. monogrammal valaki az Őserő című sajtótermékben. S friss kötete az év végén, a Nagyon fáj. Erről az Esti Kurir írt azon melegében, a 296. számban. Megint a hű Ignotus Pál.

Két verseskötetről – négy cikk.

Ennyi volt az utolsó előtti év sajtója.

Az eksztázis képe

Mindig különösképp szerettem az Óda végén a „hajnali részegség” eksztázisát, a halálnak és az ujjongó megdicsőülésnek az élményét a kelő Nappal szemben, a legszemléletesebb képet arra, hogy a költő „magán kívül van” – a szíve legalábbis:

Hölderlint olvasva, feltűnik a hajnali elragadtatásnak ugyanez a képe. A kiszakadó szívvel. Panthea és Empedoklész találkozásánál.

„És mikor lelkem frissült örömben először bontakozott a sokáig nélkülözött világba, s szemem fiatal kíváncsisággal itta a napfényt… Ó, mint hajnali felhő, úgy úszott szívem a fenséges, édes fény felé…” (Hajnal Gábor fordítása.)

Különben Empedoklész épp annak a hiánytalanul teljes természetnek a megtestesülése, amely József Attilának itt revelálódik, az Ódában:

Közhely már, hogy az Ódában mennyire materialista képeken gyullad az eksztázis. S vajon Empedoklész elragadó (a szicíliaikat és Hölderlint egyaránt elragadó) lénye nem egy materialista filozófián gyullad ki?

Ő írta ezt az anyag örökkévalóságáról:

„A semmiből nem lehet semmi, és ami van, el nem enyészik.”

A Wawel hegyén

Ez az ország sokszor nem volt meg a térképen, de itt, Nagy Kázmér székesegyházának a kriptájában, a halottak mindig a lengyel nemzeti nagylétet hirdették, mereven, konokul, tömegtüntetésben. Itt vannak a Jagellók, a Potockiak, a Szobieszkyek, a szabadság védszentjei: Poniatowsky József és Kosciuszko Tádé, és itt van ezüstkoporsójában a mennyei patrónus is: Szent Szaniszló. És vörös márvány síremlék alatt itt nyugszik a nagy király: Báthory István.

A ráccsal elzárt kápolna előtt a magyarok mindig megállanak. Egy perccel tovább is, mint a többi látogató. Előttünk is járhattak itt magyar honfitársak. Friss koszorú, piros-fehér-zöld szalaggal.

„A szegedi József Attila Egyetem diákjai…”

No, melyik a nagyobbik magyar karrier? Az Opos nemzetségből királyságra jutni Lengyelben vagy a vagányok félig lúdtalpú Attilájából – Csin-bin! – Egyetemmé lenni, Alma Materré?

Olyan magától értődő természetességgel fest itt József Attila neve e királyságig feltört oligarcha sírján, mintha egy másik fejedelemé, egy felséges rokoné volna.

Egy világhódító II. Attiláé.

De miféle szerénység ez is? Mondjuk csak hozzá bátran: hejh szentek és hejh lengyel királyok –

San Diego erőd, Acapulco mellett

Nagyon szeretem azt a filmet, amit ma este itt vetítenek. A hosszútávfutó magányossága. Odahaza már láttam, még a nyáron, a szinkrongyár hűvösvölgyi műtermében. Jólesik itt viszontlátni. Szinte hazai emlékként támad fel a vásznon az angol külváros és a ligetes táj. Ebből a Csendes-óceán parti trópusi éjszakából minden, ami Európa, már a szülőföld igézetével hat. Üzenet hát ez is a szűkebbik hazából. Hogy is mondták régebben? Az óhazából.

Különben is, nagyon szép film!

Olyasmiről szól, hogy nehéz szívvel nem lehet befutni a célba, még a csodafutónak sem.

Pedig itt van a pálya előtte, és itt a nagy esély: most lehetne visszafutnia a számkivetettségéből a társadalomba. A célszalag mögött biztató mosollyal, vasárnapi ünneplőben ott ül Anglia, és zeneszóval várja a győztest. De a hosszútávfutó az apja halálára emlékszik, az otthoni nyomorúságra, a tüdőbajra, az anyja pofonjára, és az utolsó pillanatban, a cél előtt, kiáll a versenyből. Lehúzták az emlékek. Letört. Nem bírt felejteni…

József Attilára kell gondolnom…

József Attila sorsa, persze, sokkalta nagyobb ennél, de a bánata neki is ebből az anyagból volt.

Amikor a futó fiú váratlanul megtorpant pár méternyire a célszalag előtt, oldalában a kordont feszítő, biztató-gyalázó nézőközönséggel, úgy állt ott, kissé megriadva és magát mégis mindenre elszántan, szelíd mosollyal (amely felért egy hadüzenettel), hogy azokat a setét eperleveleket is vélte az ember látni, ahogy a vállára hullanak…

Mint a Bánat című versben.

Nemcsak azért, mert éppen futásról és megtorpanásról szól ez a vers is. Nemcsak azért, mert ebben is benne van: futtam, mint a szarvasok, és mert benne van: varázs-üttön megállok… Hanem mindennél inkább azért, mert az is benne van: famardosó farkasok űznek vala szívemben.

Ezért nem fut be abba a világba, ahol a dicsőség, a jobb sors, az igazgató mosolya várja, ahol jól nevelt gimnazista úrifiúk vannak és jótékonysági hölgyek s a falon az angol királyné képe. Ott volt az orra előtt mindez, az övé volt, már csak egy lépést kellett volna tennie. De ezt már nem tette meg.

(Petőfi is eszembe jutott közben, akinek utolsó pillanatát Ady látta meg igazán: megáll a kukoricás előtt, ahol még elrejtőzhetnék. Ez a kukoricás az élet és a társadalom, ez a kiegyezés. Nem, inkább kívül maradni ezen és meghalni…)

Lám, a legendás szarvassá lett fiú csupán egyik fele volt a költő mítoszának, utána jött még a metamorfózis vége: a farkassá lett csodafiú-szarvas.

Hogy is van? Hogy is mondja egy másik versében József Attila? hogy ki is a felnőtt? – Akinek szívében nincs ott apja-anyja…

Az övében bizony ott voltak – sírköves, dűlöngő temetők.

Amikor a színésznek gratulálunk, mondom neki, hogy van egy magyar vers, amely éppen ilyesmiről szól.

– Ki írta?

Mondom. S azt is, hogy már nem él.

– Ó… Régen halt meg?

– Nem. Ma van huszonhat éve.

A kor szelleme

Edgar Morin kitűnő könyvének a címe ez. Ezt olvasom. Ahol a játék fontosságáról ír, nem lehet József Attilára nem gondolni: „Egyedül egy játszani engedő civilizáció volna képes ártalmatlanul levezetni az iszonyatos vágyat az elfojtott önérvényesítés kirobbantására.”

Azt hiszem, csakugyan József Attila kapcsolta újra össze, amit a nagyképűség régen elválasztott egymástól: a politikát, a történelmet, a rendet és a gyerek igényét bennünk, a játszhatnékot…

Nemcsak a híres nagy versének befejező soraira gondolok. Ott ez a kis töredék is –

Így tudja, így vallja: gyerekkori játszókedve éppúgy feledhetetlen momentum a jövő számára, mint akár a gyerekkori szenvedése.

Játszani is engedd…!

A világ törvényei olyan meglepetéseket tartogatnak, hogy az remélheti leghamarébb felérni őket, akinek az elméje kész a legképtelenebb ugrásokra, bakugrásokra, bukfencekre, nonszensz piruettekre…

A görög filozófia történetében olvasom:

„A pythagoreusok a matematikát játékos számmisztikává tették. Azonban a 4. században már tanították a földnek saját tengelye körüli forgását is.”

Éljenek a pythagoreusok! Csakhogy szerintem nem ellentét, hanem következetesség van a két tényben. Felesleges a két mondat közt az az „azonban”.

„Tüzet viszek – nem látjátok”

Semmi sem fejezi ki jobban, hogy „megszállottak” vagyunk, egy eszmétől, egy hivatástól – mint ez a népdal-sorocska. („Megszállottak” – mint az apostolok a Szentlélektől.)

Hiszen benne van még az az oly aktuális figyelmeztetés is a világ számára, hogy vegye észre végre ezt a megszállottságot, ezt a prométheuszkodást, és becsülje már meg a tüzet vivőket.

Semmi sem fejezi ki jobban…?

De.

Baudelaire, egyik látomásában, a kimérájukat cipelő emberekről. („Mindegyik egy-egy Kimérát vitt a hátán; nyomhatott annyit, mint egy zsák liszt vagy szén, vagy mint egy római gyalogos felszerelése…”)

És József Attila, midőn arról ír, hogy gyerekkori félelmének és bámulatának tárgyát most felvállalja.

„Mint lopott fát.”

Ez a hivatás képe. A lopott fával vinni együtt a fadobálókat is, az egész világot is.

Csodálatos és mélyen igaz ez a metamorfózis: a gyerekkori emlék nő fölénkbe, mint hivatásunk útjára kormányzó lelkiismeret. Vagy ha tetszik: mint felsőbb énünk.

Meleget visz haza?

Vagy fényt az emberiségnek?

Pontosan úgy, ahogy a népdal mondja: „Tüzet viszek…”

Az érzékeny palánta

Hallom, hogy valamelyik amerikai egyetemen finom, műszeres vizsgálatokkal eljutottak annak a felismeréséhez, hogy a növények figyelik az embereket, megkülönböztetnek minket, félelemmel vagy bizalommal reagálnak a közeledésünkre, aszerint, hogy milyen tapasztalatot szereztek rólunk.

Sikoltanak és mosolyognak a maguk módján. A szirmok záródó vagy nyíló mozdulását tehát nemcsak a napfény, a harmat, a sötétedés, a darazsak-méhek közeledése válthatja ki, hanem az emberi jelenlét is.

Ez a felfedezés, ennek a szenzációja, persze, megint ránk vall, emberekre, a mi mániás antropomorfizmusunkra. A növényi érzékenység feltehetően óriás tartományából kiszúrjuk azt, hogy a virágok félnek tőlünk. Ez a felfedezés hízeleg is nekünk, meg aztán bámulatra is indít. Mert ki hitte volna? Ki hitte volna, hogy a növények nem önfeledt odaadásban élnek és virágzanak, hanem hogy őket is a fájdalom ösztökéje hajtja a csakazértis életben maradásra? Ki hitte volna, hogy ők is végigküzdik és szenvedik az önfenntartás és a fajfenntartás drámáját? Hogy élvezik a beporzás kéjét?

Elfogadtuk, hogy a növény „magától” kihajt, „magától” nő, és „magától” elfonnyad, elszárad. Hogy életben létének felelősségéből semmi sem hárul reá. Hogy érette egyes-egyedül a Természet a felelős.

A költők között persze, mindig is voltak, akik – a maguk érzékenységével – eljutottak oda, ahová az amerikai tudósok.

Gulyás Pálra kell először is gondolnunk, akinek versei tele vannak a növényvilágból érkező üzenetekkel.

Ő eljutott a növényekkel a párbeszédig.

Például azon a reggelen, amikor…

Egy másik versének (s formára is hasonló versének) utolsó szava szintén ugyanez a szó: a „dobbanás”. S természetesen: szívnek a dobbanása ez is. Egy gyerekkori emlék az Apáról.

E két verset egymás felé közelítve, egyre többször káprázik át az Apa alakja a fákéba, s a fáké az Apáéba.

Gulyás Pál szó szerint hozzátartozójának érezte, vallotta a fákat.

Vagy inkább úgy mondhatnánk, hogy ő talált haza – ebben a rokonságban. Az ember – a tékozló fiú – árvasága olvad föl a megtalált növényi nagy családban. Ezért mondhatja az örök hűség bizonykodásával: „Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák…”

Hogy aztán a vers végén, a holt emberiségről szóló látomás után, megismételje ezt a hűségesküt…

Fogékonyság

Ferenczy Béni megmintázta Gulyás Pált egy szép érmen.

Abban az időben csinálta ezeket a költőérmeket, amely számára is az igazságtalanság ideje volt. (Az a pár esztendő az ötvenes évek fordulóján objektíve számlálva nem is volt sok, de egy centit sem süllyed le az emlékezet szemhatárán.)

Nem ismerte Gulyás Pált.

Gyűjteményes kötetében talált egy verset, abból kiidézett egy szakaszt az érem hátlapjára. Ezt véste oda:

Szép, teljes értelmű szöveg. Az epitáfiumok tömörsége és távlata benne.

Gondoltam, a szobrász azért választotta ki épp ezt a szakaszt a teljes életműből, mert képzőművészeti hasonlat van benne, s elfogadta – ércbe vésett álom. Ez pontosan egy éremmetsző munkájára utal…

S most, hogy kezembe kerül Gulyásnak egyik korai verseskötete, a Misztikus Ünnepi Asztal, 1928-ból, meglepődve látom, hogy az idézett verset egykor Gulyás a kötet élére tette mottónak.

A minden-versek tömegéből Béni finom füllel kihallotta, s ő is mottóként kiemelte, ezt a legszemérmesebben legszemélyesebb vallomást.

Egy éremről

Van egy szép bronzérmem.

Az íróasztalomon tartom, s ha abbahagyom a munkát, megszoktam, hogy kézbe vegyem, nézegetem, megforgatom a két tenyeremben. Néhány kiszögellő részlete fel is fényesedett már…

Az egyik oldalán Bem József képe van, profilban ábrázolva, Petőfi Sándor ismert rajza nyomán. Tollas kalapja körül – szinte glóriaként – Petőfi verse, a hűségeskü szövege (beváltotta):

Itt van még, ugyancsak ezen az oldalon, a szobrász monogramja és az érem készítésére utaló évszám: FB 51.

Ferenczy Béni mintázta, 1951-ben.

Ez az érem is egyfajta hűségeskü volt akkoriban. A hűség megvallása a Szellem és a Szabadság el nem homályosuló példaképei előtt. Akkor már két éve pincébe dugva töredezett a Ferenczy Béni Petőfi-szobrának egyetlen gipszöntvénye.

Ha arra nem jut bronz Magyarországon, egy tenyérnyi érmet a művész is megönthet. A Hűséget és a Halhatatlanságot hirdeti ez az érem, amelyen megint előlép Petőfi. (Hogy is mondta? Vagy Ady adta szájába ezt a szót? „A lobogómmal még találkoztok”.) Bem apó oldalán lép itt elő – barátságukban, azt hiszem, Ferenczy Béni a Bem szerepét élhette igazán át.

A Petőfi-versek szövege az érem körbefutó feliratain nem követi mindig pontosan a Petőfi-kiadások szövegét. Az előbbi idézett szakaszban is van egy kis eltérés az eredetihez képest. Inkább megindító ez, mint meghökkentő. Ferenczy Béni ezeket a verssorokat nem könyvből másolta, hanem emlékezetből idézte. Így lesz az érem túlsó oldalán is a szabadság régi bajnokából – „öreg bajnoka”.

Ezen a másik oldalon csatajelenet – vagy inkább egy csatára készülődés jelenete – van.

Hátul, de az éremnek pontosan a középső tengelyében, egy szinte felhők közé szálló huszár látszik, ágaskodó lovon; kivont kardjával még túl is mutat a felhőkön, oda, ahol szivárványívben a nagy versnyitó kérdés és felelet olvasható: Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk. A vers második sora már a felhőkön tetszik át: A szabadság öreg bajnoka.

A felhők közé ugrató huszár szinte jelkép, már a lova is mint egy táltos ló. A szó, amit kivont kardjával aláhúz, és ezt mintha csakugyan kardja élével írta volna az égre, mert az utolsó betűje épp a kardja hegyén szikrázik: A SZABADSÁG.

Így ez a szó kerül, az érem legfelső régiójában, az érem kellős közepére.

Elképzelhető, hogy a ló Pegazus és aki rajta ül: Petőfi. Igen, elképzelhető, hogy itt fönt, félig a felhők közt, ez a jelenés a költő apoteózisát is ábrázolja. Félig a földön, félig az égen. Pontosan úgy, ahogy a Csatában című versben is egyszerre két síkon jelenik meg az egyazon pirosság és az egyazon haragos indulat:

A vers csattanóját is hadd idézzem, a kiáltást:

Ez az a pillanat… S e félig mennyei lovas mögött csakugyan vonul, nyomul előre a gyalogság, zászlókkal.

Előrébb, oldalt, egy másik honvéd most száll nyeregbe. Lova nyaka szépen lehajló ívben követi az érem kerekded vonalát. És ezzel át is vezet az előtér színéhez, ahol a tulajdonképpeni fő cselekmény játszódik.

Itt van elöl a világ legszebb lova. Izmos és táncos. Üres nyereggel. Világos, hogy arra vár, hogy Petőfi a hátára üljön.

Itt áll mellette, velünk szemben Petőfi, kardosan, nyitott gallérral, mint Bem hadsegéde.

Bem, a nálánál valamivel magasabb Petőfinek, szintén épp azt mondhatja, hogy ott a ló, üljön nyeregbe. Ugyanis kinyújtott karjával erre a leszegett fejű, toporzékoló paripára mutat.

Ez a jelenet nyilvánvalóan azt a pillanatot ábrázolja, amelyben Bem József Petőfinek ajándékozta arabs lovát, amellyel végigcsinálta a téli hadjáratot.

Akkor ez csakugyan a világ legszebb lova!

Petőfi utolsó hónapjainak talán a legfényesebb pillanata volt ez. 1849. április 1.

Hogy szerethette Ferenczy Béni Petőfit, hogy az annyi szorongatással, gyásszal, megszégyenüléssel járó és végül halált hozó 1849-es esztendő eseményei közül épp ezt a pillanatot idézi fel. A legszebbet, a legzavartalanabbat. Amelynek el nem múló fénye, visszfénye fájdalmasan felragyog abban a keserűségben is, amellyel Petőfi – két hónap se telik el! – elárverezteti ezt az ajándéklovat. (Ekkor vágja majd oda az őrnagyi rangját is, amelyet szintén Bemtől kapott, és amelyet Pesten meg Debrecenben megerősíteni vonakodtak.) A május 27-i levele Aranyhoz már szinte végrendelkezés, egy önpusztító testamentum: „Ide mellékelt lemondásomat add be a Hadügyminisztériumnak, s mondd meg Korponay alezredesnek, hogy lemondásom írásbeli elfogadását s érdemjelem oklevelét teneked adja át; te aztán majd felhozod Pestre. Eredj el Szentpály térparancsnokhoz, s kérd meg őt igen szépen a nevemben, hogy lovamat adja el árverés útján. Légy jelen te is az árverésen, s megmondhatod a vevőknek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta Petőfinek, s Petőfi most eladja, hogy árán kenyeret vegyen magának!”

De itt még az érmen (akarom mondani: Erdélyben, április elején) nem zavarja semmi a pillanat nagyszerűségét. Bem apó a lovat „örökbe” adja Petőfi Sándornak.

Életbevágóan fontos az a tény, hogy ezt a lovat örökbe kapta Petőfi.

A bronz is így őrzi a pillanatot: örökbe. Elmúlhatatlanul.

Ennek a lónak kell majd őt kihoznia Segesvárnál a halálból. (Kellett volna, kellett volna…) Hiszen, aki lovon menekült akkor – megmenekült. – „Mit csinálsz itt te gyalog?” – kérdezte tőle Teleki Sándor is, a nagy futásban. – „Persze hogy nincs lovam” – idézi Petőfi válaszát, s írja, hogy ez olyan elkeserítő volt, hogy ő felelni se tudott, csak káromkodott.

Túlélni Segesvárt – ez lett volna ez a ló.

(De hát aki úgy nőtt fel, hogy mindig csak gyalogolt, talán nem is remélheti, hogy örökbe megtarthat egy arabs paripát. Örökbe?… Csak legalább négy hónapig megmaradt volna!)

Az erdélyi hadsereg című vers, amelynek első sorait az éremnek ezen az oldalán Ferenczy Béni idézi, („Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk”…) nemcsak témájánál fogva talál ehhez a jelenethez, hanem ok és okozati kapcsolatban is lehetett vele. A ló ajándékozása, mint tudjuk, április elsején történt. S ezt a Mi ne győznénk? kezdetű verset négy nappal előtte írta Petőfi, március 27-én, Bánfihunyadon. Elképzelhető, hogy éppen ez a vers, amelynél különb ajándékot kevés hadvezér kapott ezen a földön, hatotta meg vagy lelkesítette föl úgy a tábornokot, hogy odaadta a lovát a költőnek. Annyi bizonyos, hogy az érmen látható jelenetnek és az érem féliratául szolgáló vers születésének a dátuma szinte egybeesik. (Tudta-e ezt Ferenezy Béni, vagy a keze és vésője alatt harmóniára törő valóság magától rendeződött-e úgy, hogy még a kronológiai rend is ilyen szépen stimmel ezen az érmen?)

Ennek a versnek az első négy sora (s egyúttal utolsó négy sora is, mert a vers végén megismétli Petőfi) a magyar költészet egyik legcsudálatosabb versszaka. Mindig elbűvölt. Micsoda felütéssel kezdődik! Ez ragadhatta meg Bénit is; imádta idézni az olyan mondatokat, amelyeknek súlya egy-egy tettel ér fel. Plutarchos tollára méltó mondatokat. Boldogan felnevetve idézte ezeket – s idézőjelül is szolgált a nevetése, egy csöpp irónia is volt benne, meg szemérmesség is, a lelkesedése elleplezésére. Nohát, ez is egy ilyen könnyek és nevetések közt idézni való mondat. Mi ne győznénk? Mennyi kihívás, meggyőződés és nyugalom van ebben a verset elindító kérdésben. Szónoki kérdés ez, persze. Máris követi a válasz, világosan, szinte prózai tényszerűséggel, és ezért megcáfolhatatlanul: hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! S a versszak folytatódik. A ténymegállapításra következik ennek megemelt, képszerű kifejtése: Bem itt már csillaggá válik, a szabadságuk keresőket vezető üstökössé. A lengyel történelmet, ahonnan erre a kozmikus (tehát eltéríthetetlen) pályájára indult, egy helységnév idézi a versben. Egy különös hangzású – szinte elemezhetetlenül mély visszhangzású – helységnév. Osztrolenka.

Ha semmit nem tudunk arról, hogy mi történt Osztrolenkánál, a szó csengése, már magában is valami fájdalomteli rémséget, nemzeti szomorúságot, kelet-európai vészt idéz. Vagy csak ennek a mondatnak összefüggésében lesz ilyenné? Lehet, hogy csak a köréje rendezett szavak sugározzák be, hogy maga is ilyen baljós hatású legyen? Ki tudja.

A múltkoriban, barátok között, arról beszélgettünk, hogy a különféle nyelvekben mik az elismerten legszebben szóló költői sorok. Persze hogy idéztük mi is a sokat idézett Racine-alexandrinust: La fille de Minos et de Pasiphaë. S hogy lám, két idegen szó ragyogott fel itt, ebben a híres-szép tragédia sorban… Lehet, hogy a francia példa hatott ránk – a magyar líra csúcsának akkor mi épp ezt nyilvánítottuk ki.

Ezt a szintén idegen szóval dúsított két Petőfi-sort.

A végzetnek micsoda feltartózhatatlanul széles, sima lejtésével indult ez az első sor, megannyi súlyos, elnyújtott szótaggal… És erre a második már hozza a távoli mennydörgés moraját, félrevert harangok szavát – Osztrolenka – és legalább olyan mitikus rezonanciával, mint zengett a Racine-sorban az alvilági istenek neve.

Az erdélyi hadsereg – a vers címében szereplő erdélyi hadsereg – itt már túllép a magyar szabadságharc minden esetlegességén. Messzebbről jön és messzebbre megy. Segesváron is túl, Világoson is túl.

Rodin egy beszélgetésben elmondta, hogy hogyan lehet mozdulatokat varázsolni a merev plasztikába. A mozgás egymás után következő pillanatait kell egymás mellé illeszteni. A párizsi Diadalív Marseillaise-ét idézte példának, Rude domborművét. Egy ilyen filmkocka-sorozat pergetést figyelhetünk meg ezen a Ferenczy-érmen is. Vegyük sorra megint a három lovat, ezúttal fordított sorrendben. Legelöl a nyergelt ló, lovas nélkül. S menjünk innen tovább, az óramutató járása szerint. Bem kinyújtott karján átfut a tekintetünk a másik ló lehajtott fejére – a csillogó sörényére, nyakának hegyvonulat taréjára –, ennek a lónak éppen most száll a nyergébe egy honvéd. S mintegy erre ugratva rá, szinte szárnyakon, odafönt megjelenik a harmadik ló, a táltos, és ennek nyergében, kivont karddal – immár a Legenda.

Sehol nem láttam még annyira nagyszerűnek, sűrűnek, áttörhetetlennek a szabadságharc honvédhadseregét, s oly pontosan eltalálva az ábrázolásban a Valóság és az Eszmény arányait, mint ezen az érmen, amely elfér a tenyeremben.

Nekem ez a világ legszebb érme.

Il Genio: F. B.

A Vigilia már egy esztendeje, vagy még régebb idő óta, minden címlapján egy Ferenczy Béni-rajzot közölt. Az 1976-os év első számának borítékján már más rajz van. De benne egy vers, Montale verse Rónay György fordításában, amelyik – úgy érzem – mindennél találóbban idézi azt az élményt, amit nekünk F. B. jelentett. Már a címe: Il Genio – ő az.

A géniusz, sajnos, nem a szájával beszél.

A géniusz pár apró lábnyomot hagy, mint a nyúl a havon.

A géniusz természete, ha fölhagy a járással, bénaság vesz erőt minden szerkezeten.

Akkor a világ megmerevedve várja, hogy valami nyúl fusson át a valószínűtlen havazáson.

Az erdő

Devecseri Gábor nagybeteg. Mindenki tudja. Ő talán nem – mondják. Vagy mégis?

Karácsonykor megjelent az ÉS-ben egy szép és nagy verse. Arról, hogy a halál megfogant benne és terebélyesedik. Ugyanazzal a heurisztikus örömmel, amellyel az élet jelenségeinek a felfedezéseiről szólt, szól most erről. Tökéletes a formula, csakugyan, amellyel sikerült tetten érnie magában a halált. Fordított egyet a dantei képen: ezúttal nem ő jutott egy sötét erdőbe, hanem egy sötét erdő jutott őbelé. S ez most benne és belőle él, növekszik… Igen, a rák.

Devecseri mindig szerette a gondolat paradox játékait, a jelenséget kifordítani, mint egy zsebet, hátha lapul még benne valami rejtett értelem. Most csak a mozdulat a régi játékos. Eredménye, a látomás, új és lélegzetállító. Dante alvilágba csalogató erdeje lesz a rák képe. Az erdő – ez a Danténál is a halált idéző erdő – belénk lokalizálva. Miniatürizálva. És mégis őrzi a dimenzióit. A halál – bennünk is – rengeteg. Félelmes, persze, és csalogató is. Egy új eposz kezdődik vele. Pokoljárás. Úttalanság és biztató ösvény, meredek fel és le, csillag a hegygerinc fölött, sötét völgy, égő szemű ragadozók…

A karácsonyi vers az invokáció most ehhez az új Odisszeához.

S a hőse az lesz, aki a színtere is.

Keresztényerények

Csak a hangjáról ismertem meg.

Az a régi volt. Mindig is ilyen határozott, a felismert igazság evidenciájával csengő s pontosan célba találó volt a szava – ha közben kört kör után írtak is le a mondatai a végére tartogatott csattanójukig. Mindig öröm volt hallani. Hallani? nézni is, mert látványnak is szép volt, ahogy a közlés örömében kigyúlva eregette ezeket a lasszószerű mondatait, amelyek beszéd közben – újabb effektus – még virágba is borultak. Mintha a fogalmazás neki valami örökös tavaszünnep volna, még itt, a kórházi szobában is, ahol most házigazdai udvariassággal fogad.

A természet újjászületésének meg-megújuló ceremóniája ez, az Ige által…

Erről ismertem rá, hiszen régen is rendszerint így láttam őt – saját szavai pillanatonként kivirágzó lugasában.

Mi, nehézkesebb szavúak, néha azt hittük, bűvészkedik talán, s a kabát ujjából sodorja kifelé szerpentin mondatait. De a legtöbbször elfogadtuk csodának, mint amilyen az volt, amikor Dionysos hajóján az árbocot és köteleket befutotta a szőlővessző. (S vajon nem éppen ennek a folyton virágot lépő istennek a csodái voltak azok, amelyekben leginkább kételkedni mertek a kicsinyhitűek, holmi ázsiai rutinvarázslatot gyanítva mögöttük? Meg is bűnhődtek aztán! Miként erről a Bacchánsnőkből – Devecseri fordításában – értesülhettünk.)

Az ágy szélén egy ismeretlen ember ült velem szemben, aki Devecseri Gábor hangján beszélt. (Ványoló vésőkkel dolgozott itt a betegség, egy gramm húst sem hagyott ezen az arcon.) De aztán, hogy elvette érzékeny szeme elől a kezét – függönyökön át is kápráztatóan sütött az erős, nyári nap –, a tekintete persze hogy ő volt. Ahhoz nem fért hozzá a pusztulás.

Régen meg kellett volna már látogatnom. Mi tartott eddig vissza? Talán, hogy tudtam, közel a vég? Vagy mert úgy gondoltam, hogy felesleges vagyok? Hiszen úgy hírlett, hogy a barátság megteremtette megint az örökös ünnepet körülötte…

Azt a vidám pásztori ünnepet, amelynek központja Devecseri volt, én régen is csak úgy néztem, mint egy szép képet. Vágyakozva, de menthetetlenül a kereten kívül maradva. Olyan volt ez a kép, mintha Watteau festette volna: Indulás Cythére szigete felé… Kosztolányit idézték a párok. S valahonnan Mozart zenéje szólt. A bokrokban priapuszok álltak. Szobrok vagy igaziak? Azt se tudtam.

Megint újabb csoda volt, hallottam, a kórházban sikerült megteremteni ennek a gondtalan behajózásnak a hangulatát.

A szobaszámot elfelejtettem. Majd arról a kis Watteau-csoportról megismerem, mely ott fog tolongani. De ezúttal üres volt ajtaja előtt a folyosó.

Talán az is visszatartott a látogatástól, hogy valamikor régen cikket írtam ellene. S tudvalevő, hogy nehezen tudunk megbocsátani annak, akit egyszer megsértettünk. De erről később soha nem beszéltünk. A legutóbbi verseskötetéből adott egy példányt az utcán. (Az első köteteit is – emlékszem – az utcán dedikálta. A Catullus miatt be is kellett vonulnunk egy kapu alá, sok munka volt vele, amíg minden kicenzúrázott sort beírt, az összes kanszeretőt meg a pórul járt szegény Viktorokat. A teljesnek ígérkező Catullus ugyanis áldozata lett a háborús készülődésnek. A katonai cenzúrán prűd tiszti asszonyok dolgoztak, akik az ország harci szellemét fehér irodalommal vélték leginkább ápolni.)

…Most üzent, hogy meglátogathatnám.

Pillanatok alatt megvan a téma, amely mindkettőnket foglalkoztat mostanában. Én a múlt hetekben jegyzeteltem végig Euripidesz Ciklopszát. (– „Ne haragudj, Gabi, ezt én már így mondom, Ciklopsznak, megszoktam.” – „Felőlem mondhatod Oidipust is akár Ödönnek, csak akkor Meneláoszt mondd Manónak, hogy legyen valami egység.”) S neki meg ugyanez a szatírjáték lesz a következő fordítanivalója.

Úgy látszik, ez az eddig félredobott darab most még divatba talál jönni.

– Major is hivatkozott rá a cikkében – mondja Klári.

Mivel lehetne együtt eljátszani? Szóba kerül az Alkésztisz. – „Közel áll hozzá, hiszen ezt játszották is szatírdrámaként.” – „Épp ez szól ellene. Ki hallott két szatírdrámát egy rakáson?” – Az érvet és az ellenérvet is Devecseri mondta. S aztán az újabb javaslatot is. – „A Héraklész illenék hozzá.” Mondom, hogy a Móricz-hősökből tör ki néha így a vérengző őrület, mint itt Héraklészből… Erre a Szegény embereket kezdi idézni, szinte sorról sorra.

Közben az egyik asszociációja átszökik egy másik készülő művére. A regényre, mert azt tervez. Diktálni kezd Klárinak. Közben visszaszól:

– Ne haragudj, nem akarom elfelejteni… Jár az agyam, mint a motolla.

Ez volt az egyetlen mondat, amely a beteg panaszaként hangzott: látod, erre vagyok ítélve, jár az agyam, mint a motolla.

Amíg diktál, egy fiatalkori verse jár az eszemben. Valamikor betéve tudtam. Most is sikerül magamban nagyjából végigmondani. Egészen addig, hogy

Ferenczy Béni tíz éven át néma volt a halála előtt. Sarkadi Imre írógépén a befűzött papíron félbeszakadt az utolsó mondat. Byron kétségbeesve erőlködött, hogy egy életbevágó üzenetet átadjon az inasának, Fletchernek. Az nagyothallott vagy mi baja volt, de nem értette meg. Byron sírt, mondta még egyszer. Fletcher csak a fejét rázta.

Itt most győzött a szellem a pusztuláson.

Elégtételt kéne éreznem. Hisz oly ritka győzelem ez. Hiába. Tele vagyok szkepszissel. Hogy hátha ez is éppoly hiábavaló, mint a némaság?

Aztán dedikálta egy könyvét. Megígértette, hogy írok róla. – Csak egy jegyzetet – mondta. Aztán megcsókoltuk egymást.

Ha emlékezetem jótékonyan nem csal, úgy rémlik, nem sok embert bántottam meg írásban. (Legalábbis nem publikáltam, ha ilyesmit írtam.) Kettőt bizonyosan. Haláluk előtt mindketten magukhoz hívtak, utolsó baráti beszélgetésre. A legkeresztényibb erényekből tőlük, kettőjüktől kaptam leckét, végbúcsújukban, Garától és Devecseritől.

…A kapu előtt az autóbuszra vártam. Akkor eszembe jutott, hogy milyen gyenge lehet. Klári, ahogy mellette ült, néha átfogta a derekánál. Elhanyatlott volna talán?

De a szavakból rögtönzött színes-szőttes baldachin alatt olyanok voltak, olyan kedvesek és derűsek, mint szarkofágokon az etruszk házaspárok.

Már hanyadszor írom le azt a szót, hogy derű? Félreérthető. Mit mondjak helyette?

A latinnak van szava erre a méltóságteljes derűre: serenitas.

Mint ki szívébe tőrt kapott…

Ez az egyik hasonlata Illyésnek a zene születésére. A sok közül az egyik.

Az utóbbi időben többször írt a zenéről. De mintha a zenének éppen nem a harmóniája vonzaná, hanem az a szabadsága, hogy szétrúghatja – újrateremtésre! – a harmóniát. Erről szólt hatalmas Bartók-verse.

S mintha éppen ezzel a versével törtek volna gátat igazán indulatai. Mintha ez a verse nyitotta volna meg a tért az Új verseknek, melyek között egyre több fúrja be magát elviselhetetlen fájdalmaktól hajtva, azokba az egekbe, amelyeknek neve éppúgy lehet Magányosság, mint ahogy Mindenség. Talán a zene „tárgytalansága” adott alkalmat, hogy végre felejtse az emlékek csitító képeit, gyerekkorának szelíd öregjeit, s hogy a maga közelítő öregkori éveinek költészetét már csupán a lét és nemlét, a kárhozat és az üdvösség kérdéseinek szentelje, mintha ő volna most ama mesebeli, halhatatlanságra vágyó Királyfi, aki feldobatta magát a csillagokig, s most kétfelé cibálja egy kerítés fölött a Halál meg a Halhatatlanság Királynéja.

Az emlékek világából a végső igen-nemek világába nemcsak a zene viszi el.

A dráma is.

Egyidegű szárny volt valaha ez a kettő; a zene meg a dráma. Ma sem mozdulhat úgy az egyik, hogy a másik is vele ne ránduljon.

1962 december közepén, Kodály nyolcvanadik születésnapján ünnepség volt szülővárosában, Kecskeméten. Illyés is fellépett a színpadra, köszöntő verset olvasott fel. Úgy vettem észre, ez a verse is azok közé a versei közé tartozott, amelyek egyetlen mohó és lankadatlan mondat spirálisával emelkednek feljebb és feljebb mindaddig, amíg meggyőző realitássá válik a versben feltáruló meghökkentő kép. Itt az, hogy a zene mesterének vezénylőpálcája: vasvessző, amellyel megveri a temetőt, és felriasztja a halottakat. Ahogy mondta a verset, tompa, indulatos hangján, felidézte ihletét, melyben a vers íródott. Hogy csigázta magát is a költő, hogy még ennek a köszöntőnek a formáját is kitágítsa akkorára, hogy beleférjen egyre nagyobb horizontú, teljes világa. Ennél alább már – úgy látszik – nem adja.

Ott kezdtem csak érteni, hogy az a sokat emlegetett költői „vallomás” miféle inkvizíciós gyötrelmeken fakadt vallomás is lehet. E versének hallatán, s látva a költő robusztus alakját a színpadon a rivalda és a reflektorok fényében, arra kellett gondolnom, hogy ezeket az új verseket már nem is annyira a lírikus Illyés írja, hanem a drámaíró Illyés.

Annak idején Illyés vette észre, hogy Szabó Lőrinc sok verse úgy hat, mint holmi Shakespeare-monológ.

Az új Illyés-versek pedig egyre inkább egy nem szűnő párbeszéd töredékeiként hatnak, miket a vitaszenvedély mértéktelenül felnövelt. E köré a zenéről vagy egyébről szóló Illyés-versek köré gondolatban felrajzolhatjuk azokat a vallomásra késztető drámai szituációkat, amelyekben a hősök nem tehetnek egyebet, mint hogy ilyen kép-, érv- és szógörgetegekben tusáznak egymással.

Kő s kő

Egyetlen Illyés-kötetem van csak itt. A legutolsó, a Minden lehet. Nem vastag kötet, de akár egy maradék életre is elegendő olvasmánnyal szolgál, csupa súlyos, újra- meg újraolvasásra kapató versekkel. Megnyíló örvények kísértései: mi volna, ha fel se rugóznánk a forgó mélyéről?

Leginkább azokat olvasom, amelyeket már ismerek, szeretek. Mondjuk úgy: amelyek már megadták magukat.

Múlt éjjel a két Michelangelo nevében írt verset olvastam újra. S a második, úgy érzem, teljesebb értelemmel sütött fel bennem.

Furcsa módon, egy másik, régen olvasott Illyés-vers fényénél…

Michelangelo a pályatársakhoz így kezdődik: „Kőfal előttünk. Kő s kő. S túl az »Éden«”. S ezen a kőfalon, kővilágon át tör rést „véső, kalapács, fogszorító szégyen”.

S eszembe jut Illyés régi verse. Az Árpád. (Jóval több, mint húsz éve annak is, hogy ezt először olvastam. Ha jól emlékszem, a Magyar Nemzet karácsonyi számában. Lelkesen. Később hallottam, hogy nem mindenütt fogadták lelkesedéssel.) Az is azzal a képpel kezdődik, hogy kövek, mindenütt kövek. Hogy is van? „Égbebökő sziklák és csúcsok…” Ha jól emlékszem. Aztán meg „törik a kerék köves patakágyon”. Ezeken a köveken és sziklákon kell áttörniök magukat a honfoglalóknak. Csupa férfi. Asszonyokat majd ott találnak, a hegyeken túl. S a vers végén az utolsó szó, ez mondja ki, hogy érdemes, ez mondja ki, hogy hova tódul ez a maroknyi férfinép: „át Európába”.

Félálomban a két vers egymásra kopírozódik bennem. Carrara hegyei és a Kárpátok. Ki az, a Szobrász-e vagy a Vezér, aki ott kaptat, visszatartva a lovát – „indultában a szakadékba”. Édenüket visszahódítani kész alkotók az egyik versben, új Édenüket kereső honfoglalók a másikban. Mégis, hogy keverhetem össze őket? Mindkét költői képben legélesebben a sziklák látszanak. S hogy egy csoport férfi töri át magát a sziklák között. Árnyékuk a sziklafalon – ez hasonló. S hasonló az otthontalanságuk is. És ni csak, a féltékeny és bosszúálló Isten arca is egyaránt ott a háttérben…

Így olvad össze félálmomban a Kárpátok lábánál kinyíló Európa képe és azé a „műhelyé”, ahol Istennel lehet mérkőzni teremtésben.

A szavak mágiája

Vészi novelláit olvasom.

Party – ez a címe az egyik novellának.

„Akkor a kertben felállítjuk a grillsütőt” – így szól az első mondata.

A novella hőse, a munkásból lett vezérigazgató party-t rendez és grillsütőt építtet, de amikor ki kéne mondania a szót, megkerüli, azt mondja izé, meg az a vacak, meg az a bizonyos, meg az a micsoda. Ahogy az író zárójelek között megállapítja: „még most is úgy tesz, mint tizenöt évvel ezelőtt, mintha kerülné az ilyen osztályidegen, előkelő szavakat”.

Az újból a miénk lett mondén élet ormain zászlóbontást jelentenének a Szavak. De azért jobb, ha csak félárbocon maradnak. Otthon csinálhatunk party-t, de a munkatársaknak úgy mondjuk: cécó.

*

Vajon a szavakat kerülgető (legalább a szavakat kerülgető) tartózkodás csakugyan az ötvenes évek elejéről csökött belénk?

Egyszerű volna, ha így volna.

Ez volna a legegyszerűbb.

Azt gyanítom, másról is szó van.

Az októberi Kortársban olvasom Illyés nagyindulatú és nagy versét: Ninivében. A nemzeti lét-nemlét esélyeiről. Egy intellektuel társaságban lezajlott vitát idéz.

A vita, amelyben a kisnépek elfogyása megengedő (sőt talán optatív) hangsúlyokkal említtetett – a költő miliő-rajza szerint – „édes Camel-füst fellegében” folyt le.

*

De ennek a Camel-füstnek – érdemes közelebbről megnézni a verset – van egy különös tulajdonsága. Az, hogy – ha megüli a szobát – elfojtódik a jogosnak látszó indulat. A kisnépek ügyében az ellenvélemény a költő torkára forrott.

Figyeljük meg a Camel-füst fellegére rárímelő sort, az utolsót: „Nyeltem is jóslatom, agg Jónás, Ninivében”.

Bölcselet és költészet

A mai magyar költők mellett rendszeresen csak az új francia filozófusokat szeretem igazában olvasni. (És a modern amerikai regényeket – szeretném. De nincs tehetségem a regényolvasáshoz.)

Nem tudom, hogy vajon nem éppen a XX. századi magyar költők tettek-e fogékonnyá arra a szellemes, érzékeny, izgalmas és a művészi kifejezés fegyverzetében megjelenő filozófiára, amely tart Bergsontól, Alaintől, Bachelard-tól Foucault-ig, Lacanig, Lévy-Straussig. Tart Sartre-tól Sartre-ig.

Igen sokuknál szembeötlő a fogékonyság a költészetre. Jean Wahl egyenesen hirdette is, hogy fontosabbnak tartja a költők művét a filozófusokénál. Még a filozófiai megismerésben is. Egy „szenvedélyesebb magunk-valója” felé utat törni a költők mindenkinél jobban tudnak. Legalábbis azok a költők, akiket ő a „filozófia igazi forrásaiként” tartott számon. Mint aminő Novalis volt és Rimbaud és Rilke.

Most olvasom a Le Monde-ban, hogy meghalt Jean Wahl. Az első genfi Rencontres Intérnationales-on ismertem meg. Azóta is mindig jólesett felidézni tiszta tekintetét, a megismerés öröméből fakadó mosolyát. Bámulatos volt, ahogy a legösszebonyolódottabb vitákban rendet tudott teremteni. Törékeny testét látva, annál nagyobbnak tűnt a szellemének a diadala.

Ha jól emlékszem, ő volt az, aki Jasperset, a kissé gyanakodva és némi fenntartással fogadott német filozófust – közvetlenül a háború után voltunk! – ott Genfben bevezette… Jean Wahlon akkor még meglátszott a háborús szenvedés, az internálás nyoma.

Azt hiszem, tőle – vagy Alquiétól? – olvastam a feledhetetlen képet a költészet és a végső dolgok bölcseletének a kettős kapcsolatáról. „A metafizika olyan piramis, amely az alapjánál is és a csúcsánál is egybeesik a költészettel.”

Kár, hogy a francia filozófusok számára megközelíthetetlen a modern magyar költészet, amelyben pedig bizonyára találhatnának néhány „filozófia igazi forrására”.

– „Több van néha a költő elragadtatásában, mint a filozófus bölcsességében” – summázza Jean Wahl tanítását Jean Lacroix a Le Monde nekrológjában.

*

– És a költő bölcsessége vajon több-e vagy kevesebb az elragadtatásánál?

Ez az a dilemma, amely megállítja a költőket a bölcseleti költészet felé vivő útjukon. Úgy állnak meg, ahogy mi, drámaírók, állunk ellen a bölcseleti dráma vonzásának, félve, hogy művünk csak könyvdrámává sikeredhetik.

Ami pedig rosszabb, mintha meg se volna írva.

Talán egyes-egyedül Weöres Sándor költészete röpköd zavartalanul a babonásan tiszteletben tartott tilalomfák fölött.

Az ő fecskeröpte férceli össze a költészet és bölcselet szétszakított tartományait.

Egy vers kézirata fölött

Egy felemelt mutatóujj lassan és némán követi, ami feltárul előtte a változó világ mozgásából…

Azt mondják, Herakleitos tanítványai mutattak rá így a dolgokra, ilyen tehetetlen szótlansággal, mert lebűvölte őket a mozgásban levő létező látása, de reménytelennek tartották, hogy névvel nevezzék vagy fogalmakkal megfoghassák a megfoghatatlant.

Ők inkább kapituláltak.

Ugyanettől a látástól megigézve kezdi Keresztury új, kéziratokból most alakuló verseskönyvét. Mondhatni: az eleve kifejezhetetlent választja kiindulópontul. Programszerűen. Első verse – Ajánlás.

A herakleitosi látomáshoz, úgy látszik, ő sem közeledik fogalmakkal. Igék utalnak a mozgások módjaira, a szinte tárgytalan változásokra. (A felismerése körülbelül olyan – olyan szédítő és megrendítő –, mint az Ádámé, amikor egy percre láthatóvá lesznek előtte a természet formáit alakulásban tartó erők – „Amit szilárdnak és alaktalannak Tartottam eddig, forrongó anyag lőn…”) Az igék mellett – szinte észrevétlenül: annyira az igék árnyékában – felsűrűsödnek a versben a fogalmak. Maguk is, akár az igék, a fejlődés-alakulás zálogai. Egyik sem utal a befejezettségre, a célszerűségre, a használhatóságra. Az egész versben nincs egyetlen „civilizációs termék” sem. A 12 sorban a 29 főnév: dallam, hang, héj, mag, idő, forgatag, lét, ónsúly, fénysuhanás, folyam, part, korall, téboly, seb, kagyló, méh, ágbog, gyöngyszem, ár (áradat), varázs, mag, fa, szív, vágy, kín, csend, őrület, élet, dal.

Csakhogy a nyelv lehetőségei – ha mégoly gazdagok is, és ha mégoly leleményesen használja is őket a költő – önmagukban képtelenek a herakleitosi látomást rögzíteni. Ezért mondtak le a nyelv használatáról Herakleitos tanítványai.

A kísérletnek – ha a költő folytatni akarja – most kell átlépnie a költészetből a filozófiába. Az örök mozgással szemben valami megragadható, mozdulatlan pontot kell keresni – de mit? Talán a változás leülepedett eredményeit?… A folyó hordalékát?… A vers második szakasza ezért egy kérdéssel kezdődik:

Az egész szakasz most már csupa kérdés. Hogy mit vethet a partra? Hogy remélhetünk-e így valami fogódzót lelni ebben az árban? Hogy születhetik-e valami végleges, valami befejezett az örök mozgásban?

A kérdésben benne van a válasz is.

Hogy mindez kevés. Ez semmi. Tengeri lom. Hogy nem lehet ellenpontja az áradásnak. Mert ami nem emelkedik ki belőle, az nem is fordulhat szembe vele. A filozófus talán úgy mondaná, hogy ez nem transzcendencia.

A versszakban az ezután következő utolsó kérdés mégis mintha ígérne valamit. A változóval szemben, lám, végre megjelenik a megmaradó. S ez már több, mint a korall és a gyöngy. Ez már nemcsak termék, hanem maga is termő… Mi ez? Egyelőre annyit tudunk róla, hogy: varázs.

A vers utolsó, harmadik, szakasza az alkotó szellemet lépteti fel. Ez hát az a varázs, amely megszülheti az áradattal szemben – a transzcendenciát.

Itt most, a megoldás küszöbén – érezzük – megint váltania kell a költőnek a módszert. A sok filozófiával most már az elvontság fenyegeti. Tehát csak semmi transzcendencia!

Következik az önvallomás. A váltás az, hogy a költő szembefordul a maga személyes sorsával: az élet hanyatlásával, a mű esetleges befejezetlenségével…

Ez a harmadik szakasz idézettel kezdődik. Két szó Berzsenyitől – de eleve más hangsúllyal, mint Berzsenyinél, mert kérdőjellel. Hogy egy rákövetkező felkiáltás már mindjárt tagadja is ezt a Berzsenyi szavával feltett kérdést.

Versidézet a versben: észrevétlenül átléptünk ezzel a művészet tartományába. S az önkínzóan feltett kérdéssel pedig oda, ami a művészetet termővé teszi, az elmúlás gondolatához.

„Az idő forgatagán a lét” – a bevezető látomás képe – visszatér és most csapdájába ejt minket. Hisz meghozta ránk az őszt. Mireánk.

Rajtunk csattan a látomás.

És e pillanatnak az öntudatában mutatja fel a költemény – váratlanul és így annál meggyőzőbben – azt a transzcendenciát, amely – minden előre tudott vereséggel számolva („töredék a dal”) – archimedesi fix pontként áll most már szemben a ragadozóvá váló „örök folyammal”.

Az idő és a lét fogalma mellé, verse utolsó sorában, sőt: verse utolsó szavaként, kitűzi Keresztury a harmadik fogalmat, amellyel új dimenziót nyit a herakleitosi mindenség-vízióhoz, s ez: a dal.

Igen, a dal. Vagy ha jobban tetszik: a mű.

S ami ezt az utolsó szót és az ezzel támasztott új dimenziót különösen hitelessé teszi: hogy nem is akármilyen művel „dramatizálja” a lét epikáját. Hiszen a rövidülő élet szorongatásainak, sürgetéseinek közepette született mű lesz az, amely a maga csakazértis intenzitásával („tüzesebb lángtalanul a szív”) vesz elégtételt az idő múlásán – s egyúttal beiktatja az Időbe azt, ami most már mérhetővé teszi: a teljesség igényét.

Valamit, amiben – ha csak az óhajtásában is – benne van az öröklét.

*

A verselemzés konklúzióját – mint amikor egy matematikai levezetésnek megcsináljuk a próbáját – ugyanakkor megtaláltam egy filozófiai műben. Véletlenül úgy adódott, hogy szinte egy időben olvastam Keresztury kéziratával. Fernand Alquié könyve ez, amelynek már a címe is: Le désir de l’éternité. (Paris, 1965.) Fenomenológiai és pszichológiai vizsgálódás arról, hogy mennyire jelen van a világban és bennünk az öröklét vágya. Ebből idézem – Alquié gondolatmenetének is konklúzióféléje ez, idézhetném akár az egész könyvet is –: „az idő fogalma nem fogható fel csakis az öröknek és a változásnak az ellentétével”.

Nem is olyan véletlen, hogy éppen ezt az öröklét-óhajtásról szóló francia könyvet vettem mostanában elő. Sophoklesszel foglalkozom éppen, a Nyomszimatolókat és az Oidipus Kolonosbant író kilencvenévesen is termékeny csodaaggastyánnal, aki már életében biológiai halhatatlanságra volt gyanús (műveinek halhatatlansága ekkor már rég nem volt kérdéses), s akinek, mindjárt halála után, csakugyan szentélyt is emeltek. Búcsúzó darabjaiban olyannyiral üktet az élet korlátain való túljutás igénye és ígérete (az újszülött Hermes csodaszerű növekedése a Nyomszimatolókban. Oidipusnak nem kevésbé csodaszerű, halált nem ismerő halála a már említett utolsó tragédiájában), hogy a Sophokles által ilyen élményszerűen megközelített örökkévalóság-fenomént akartam szembesíteni Alquié pszichológiai-fenomenológiai alapon folytatott (tehát irodalomban nagyon használható) megközelítéseivel.

Ezek után talán mondanom se kell, hogy a végső Sophokles-drámák is mennyiszer feleltek vissza, ekhóval, a verskéziratra.

Egyik szemünk sír, a másik nevet

Lelkesen olvasom az Új Írásban Gáll István nagyszerű írását Mándyról. A mellékszempontokra tekintő kényszeredett kritikák után – megvan rájuk a ronda szó: a sumákolások után – határozottan kimondja, hogy Mándy novellái: remekművek.

Lelkesen, örömmel olvasom a cikket. Jólesik beletartozni egy olyan irodalomba, ahol egyik novellista a másikról (fiatalabb a nála idősebbről, pláne) ilyen elismeréssel tud írni.

S véletlenül kezembe kerül egy régi folyóirat. Kenyeres Imre Diáriumának épp egy negyedszázaddal ezelőtti száma.

Jobbnál jobb írásokkal tele. Istenem, milyen érett, gazdag, fölényes irodalom volt ez 1948-ban!

Egy Mándy-novella is van benne: Emlékek lovagja a címe.

Remekmű. Már ez is remekmű. („Szegedi felnevetett, mintha diót törne” – ilyen mondatokkal!)

De egy negyedszázadot kellett várnia (neki és a hitében megerősítésre váró olvasónak), hogy leírjuk róla ezt a szót: remekmű.

Ebbe az irodalomba beletartozni, ezt a sorsot vállalni – sírni volna kedvem.

Az eltűnt ökrök nyomában

Egyébről se olvasok, mint a magyar próza történelmileg determinált elmaradásáról. Úgy látszik, könnyebb egy tevének a tű fokán átjutni, mint egy magyar regényhősnek feljutni a világirodalom csúcsaira.

Mégis szeretnék két magyar ökröt benevezni.

Ha Hemingway mexikói bikái ott legelészhetnek azokon a csúcsokon…

„Volt nekünk két ökrünk – a Körmös, meg a Szennyes.” Így kezdi novelláját Végh Antal. Mintha egy mesét kezdene. S utána tizennégy sűrűn nyomtatott oldal a Kortársban (1973. 2. szám), és semmi másról, csakis a Körmösről meg a Szennyesről. Fokozódó elragadtatással olvasom. Ahogy egy énekesnő bravúráriájának a hallatán fokozódik az elragadtatásunk, ha egy magas hangot valószínűtlenül sokáig képes kitartani.

Bizonyára akadnak olyanok, akik túlzottnak tarthatják ezt a nagyívű kompozíciót. Egy pár ökörről ennyit írni! Lehet, hogy még azt is felvetnék, hogy a két novellahősnek nem túlságosan változatos az életanyaga. (A két ökör szerelmi élete, mondanom se kell, nulla). Sőt. Ellenpéldának felhozhatják Saint-Simont, La Bruyère-t, akik koruk bonyolult lelkiéletű embereit és ravasz udvaroncait két-három oldalon találó portrékban jellemezték.

Szerintem a szerző szeme előtt e páros ökörportré megalkotásánál nem annyira a francia klasszikus század stíluseszménye lebegett, mint inkább Marcel Proust modernebb, korszakalkotó felfedezése, hogy bizonyos emlékeink a művészet eszközeivel tartós sugárzás állapotába hozhatók. Igen, Proust az, aki az aprólékos részletezésnek ugyanolyan örömével képes leírni Guermantes hercegnő teadélutánjait, mint Végh Antal e két ökör legelészését és csöndes kérődzését. Ó, az a feledhetetlen mozdulat, amikor a Körmös és a Szennyes messzire kinyújtott nyelvvel besodorják szájukba a kukoricalevelet! S azok a finom nüanszok, amelyek az állati pszüché disztingváltságára vallanak – például, hogy jobban esett nekik a tilosban legelészni, mint a gazdájukén…

Bizony, nagyfokú érzékenység és bennfentesség szükséges az ökrök lelkének a megértéséhez is.

S ki tudja, mégis, mennyi talány marad bennük felderítetlen!

De nemcsak lelki életük gazdagságával nyűgöz le minket e novella két hőse, hanem erkölcsi példájukkal is. Emlékezzünk csak vissza, hogy hányszor keresték az írók a pozitív hősiesség tükrét – szentek, katonák, újítók között. S hogy hányat elhomályosít ezek közül a Körmös és a Szennyes. Csak a római sztoikusokéhoz fogható az az emelkedett nyugalom, amellyel – féllábbal a vízben szántva – a Körmös tűrte a lábára csimpaszkodó nadályok vérszomját, sőt a pőcsikmarást is, amitől (ezt most tudtam meg) más ökör megvész. És amikor a háborúban muníció szállításra hajtották őket: lábukon zsákronggyal, hogy ne egye ki körmüket a kő, s mégis vértócsák maradtak az úton a lábuk nyomában…

Így már hozzátehetem azt is, hogy ennek a két feledhetetlen ökörnek az életében, bizony, Magyarország történetének egy nehéz, tízesztendős szakasza is híven tükröződik.

B. Nagy László egyik utolsó filmkritikájából kitéptem körömmel egy féltenyérnyit, és odatűztem az íróasztalom fölé, Hufnágel váradi metszetéhez. Hogy folyton a szemem előtt legyen.

Tematikai hasonlóság alapján B. Nagy párhuzamot vont egy angol meg egy magyar film között. S ezt írja – magáról vallván –, s azt is tudván, hogy búcsúzóban:

„Aki a ráckevei öreg néne diójáért, életéért! – boldogan odaadná a Hyde-parki hulla rejtélyét. Még ha ezért provinciálisnak találtatik is.”

Licitáljunk hát! Két majtisi ökörért mit adnál oda?

Főhajtás a túlvilágra

Ezen a címen jelent meg a Napjaink decemberi számában Zelk Zoltán emlékezése Szabó Lőrincre. A bevezetőből kitetszik, hogy egy arcképsorozat egyik darabja ez.

Pár év óta a rendkívüli természeti jelenségeknek kijáró csodálattal bámulhatjuk Zelk pazarul gazdagodó líráját – nagy szó, de kimondom: szinte csupa remekművet ír és micsoda bőséggel! (A legutóbbi is, a karácsonyi ÉS-ben: Szarvasok az égen!)

Igazságtalanság tehát, ha a maradandóság egére hetenként felcsillagzó Zelk versek helyett most ezeket az apró memoárjait kezdjük itt emlegetni. De ez a Szabó Lőrincről írott baráti portré csak alkalom, hogy magáról a műfajról szólhassunk, az emlékezések szapora és veszendő műfajáról, és ennek javára próbáljunk egy kissé nagyobb maradandóságot koldulni. Zelk cikkéről mindjárt eszembe jutott egy másik emlékezés Szabó Lőrincre. Tornai József írta le első találkozását vele, a Volkmann utca sarkán volt a randevújuk, az olvasó számára is örökre feledhetetlenné téve a várakozás izgalmát és humorát. De hogy hol is olvastam – azt már elfelejtettem.

Mint ahogy nem nagyon fogom tudni újból megtalálni (mintha a Művészetben olvastam volna) Somogyi Árpád elragadóan kedves és pontos leírását arról, hogy hogy feszengett az ő szobrászműtermében a dobogón Veres Péter, amikor egyszer rábírta, hogy modellt üljön neki.

Illés Endre, Illyés, Vas István emlékirataiból a múlt évben publikált lapokat bizonyára viszontlátjuk majd könyv alakban is. Mint ahogy az egyik legfájdalmasabb József Attila-történetet – megalázottságáról, kiszolgáltatottságáról, amelybe a Mecénás szórakozottsága folytán jutott – Örkény István gyűjteményes kiadásának legújabb kötetében fedeztem most fel; holott biztosan már rég publikálta valahol. S a múlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja: Vágó Márta visszaemlékezései József Attilára végül biztosan szintén megjelennek könyv alakban; addig gondosan őrizzük a Kritika különszámát. Szeberényi Lehel is kiadott most megint egy jó csokorra való emlékezést, a Családi körben c. kötetében. S Mezei András is: Kassákról, Hollós Korvinról, Ladányi Mihályról – az útirajzokkal, gyerekkori emlékekkel együtt is bámulatosan egyenletes hangvételű könyv ez: Az öröm futása. Dénes Zsófia következő kötetét is várom, hiszen ebben az évben is jelentetett meg elszórtan emlékezéseket. De honnan is keressem elő Ligeti Vilma félelmetes, fájdalmasan szép búcsúját a megtébolyult Tihanyi Lajostól, utolsó tudósítást a festőről? És honnan áshatom elő Karinthyék szakácsnéjának a memoárjait, amelyeket a nyáron olvastam valamelyik folyóiratban, igen nagy élvezettel? És Ék Sándor beszámolóját Uitz Béláról, moszkvai találkozásukról? Ma még tudom, hogy François Gachot-nak és Ignotus Pálnak az emlékezéseit az Irodalomtörténetben kell majd megkeresnem. A Weöres Sándor fiatalkorát felidézőket a Jelenkorban. S a Valóságban a Lázár Vilmoséit Bajcsy-Zsilinszky Endréről…

És még mennyi! Süllyedve vissza megint a felejtésbe.

Közhelyszerűen ismételt tétel – közhelygyanússágú tétel –, hogy a magyar próza mindig is jobban kiteljesedett memoárokban, mint regényekben. Ha ennyi nagyszerű emlékezés születik ma is (hol az írója személye teszi izgalmassá, hol a modellé, a legtöbbször mindkettő), vajon nem volna-e érdemes esztendőnként éppúgy egybegyűjteni a memoárok javát, mint ahogy összegyűjtik és könyvnapokra kiadják a legszebb verseket, legjobb novellákat? Gondoljuk csak meg, a legbizonytalanabb körvonalakkal mindig épp az egy emberöltővel ezelőtti múlt képe ingadozik az Időben. Ezeket a tegnapi Atlantisokat hozhatják felszínre az emlékiratírók.

Ezekre az évenként összegyűjtött memoárokra Illyés Gyula Ady-versének az első sorát írnám rá mottónak – csak emlékezetből tudom idézni, ahogy megmaradt az eszemben régről, a Magyar Csillagból:

Érettségi után

A lakásban mindenfelé könyvek, jegyzetek, félig vagy egészen kidolgozott tételek.

Sok füzet félig üres. A spirálissal összekapcsolt füzetekből sosincs elég. Kitépem hát a matematikai levezetéseket belőlük, a tiszta lapok jók lesznek nekem.

Tankönyvlapok is vannak bennük.

Mikszáth. Így tudom meg, hogy a Noszty-fiú „alaphangja nem az együttérzés, hanem a maró társadalmi szatíra”.

Kezdem érteni, hogy miért nem szeretik az irodalomtörténetet azok a fiatalok, akik különben imádnak olvasni. Holott szerethetnék is.

Kosztolányi mentségére ezt írja a tankönyv: „Kosztolányit joggal gyötörte a halálfélelem, hiszen gyógyíthatatlan gégerákban szenvedett.”

A tankönyv, úgy látszik, kivételes esetben elismeri a költő jogát a szorongáshoz, s még meg is dicséri a halálfélelmet, hogy betartja a törvényességet. Érvényes orvosi diagnózissal a kezében gyötri a költőt. Így teljes joggal.

Persze, mindjárt arra is gondolok, hogy vajon volna-e joga – van-e joga? ez itt a kérdés – a halálfélelemnek engem gyötörni. Halandó vagyok – de ez még nem jogalap. Rákban nem szenvedek. Egyelőre nem. Jogtipró halálfélelem – mit akarsz itt? Hess innét!

Gyötörd csak a gyógyíthatatlanokat!

Fegyverletétel, növekvő büszkeséggel

Hogy a magyar irodalom mennyire fejlődik – erre van nekem egy szubjektív (szinte bevallhatatlanul szubjektív) ismérvem. S ez: a jól sikerült művek olvastán az elismeréssel együttjáró fegyverletétel – az az érzés, hogy ha megfeszülök, akkor se tudnám a magam írói képességeivel és eszközeivel utolérni vagy megközelíteni az olvasottat.

Efféle érzés régebben jóval ritkábban fogott el.

Mucius Scaevola

Lovon vagy az apostolok lován, delizsánszon, négyökrös szekéren vagy az Orient Expresszen – nem esik nehezünkre elképzelni a költőt: Balassit, Csokonait, Petőfit, Adyt… Európa „messze-messze” országaiért Babits is mint jussáért perel. A költő-biennálék szaporodása manapság arra vall, hogy lehet építeni a költők vándortermészetére. De nemcsak a költőket, a filozófusokat is könnyű elképzelnünk – a régieket szamaragolva, a legmodernebbeket a nemzetközi repülőtereken – magukhoz illő vitázó társaságot keresőben. Szent Tamással, Erasmusszal, Descartes-tal, Leibnitzcel Európa egymástól messze eső pontjain randevúzhattak kortársaik. Sartre-ral én kétszer találkoztam: egyszer Helsinkiben s egyszer Kairóban, ahonnét – ugyan hova máshova? – épp Izraelbe indult. Lukács Györggyel Genfben ismerkedtem meg. Jaspersszal is és később Marcuséval is ott. Lacroix-val Visegrádon vagy Velencében, már nem is emlékszem, mert találkoztam vele itt is, ott is. De egyikükkel sem szülőhazájukban. Véletlenül sem.

A regényírók között is – bár a prózaíráshoz kell talán leginkább az egy helyben megülni tudás tehetsége – mennyien vannak, akiket a kíváncsiság, nyugtalanság, kalandvágy utazni hajt. Stendhaltól Hemingway-ig. Vagy említsük Krúdyt, Móriczot, Remenyiket, Déryt?

A drámaíró az egyetlen, aki legszívesebben úgy élné le életét, hogy bár el se kéne mozdulnia soha – ha egyszer meglelte – a maga színházának szomszédságából. Ha onnan elmegy, annak már száműzetés (vagy önkéntes száműzetés) jellege van. Mint Aischylos utolsó útjának Gelába, mint az ifjú Molière kényszerű vándorszínészkedésének, mint Shakespeare és Katona hazatérésének Stratfordba, Kecskemétre. Ahol aztán – „a többi néma csend”.

Amikor először útnak indultam, nem sok okom lett volna itthon maradnom. Hiába vallhattam a magaménak a Nemzeti Színházat. Már mentünk bele a háborúba.

Amikor aztán másodszor, 1963-ban, tizenöt évi egy helyben ülés után megint útra indulhattam, jóval inkább lett volna okom az íróasztalom mellett maradni. Új drámai formákat próbálgattam éppen.

Megérte-e, hogy azóta gyakran útra keltem? Ezt a kérdést sokszor nekem szegzik.

Végtére is mi az, amit egy-egy útról a drámaíró magának hazahozhat? Lehet-e más is olyan szerencsés, mint Claudel, aki Távol-Keleten töltött évei során gazdagította drámaírói fegyvertárát?

Talán igen.

Indiából jöttem haza úgy, hogy – éreztem – figyelemre méltó tanítást kaptam az indiai művészettől és filozófiától arról, hogy az emberi jellemek voltaképpen lezáratlanok. Hogy minden jellem őrzi magában a potenciális végtelenséget: mindenki minden lehet, akár önmaga ellentéte is.

De végtére is, nemcsak a magunk hasznáért utazunk. Még csak nem is mindig a magunk nevében. Hanem azokért és azok helyett is, akik nem kaphattak lóra, vonatra vagy repülőgépre. Körülbelül úgy, ahogy Kertbeny Károly utazott Petőfiért, Domby Márton Csokonaiért. Utazóként utaztak, magyarán: vigécként. Van-e szebb értelme egy útnak annál, amit Domby leír?

„…Párisban vólt gyönyörűségem 1807-benn a Seine partján a Hóld világánál némely ott lakó felvidult magyaroktul, sőtt a Magyar Dallba szeretett Francziáktól danolni hallani Csokonaynak a Csikó bőrös Kulatshoz írtt Énekét, a mi azolta többször megesett.”

Mint a középkori királyok, összecsukható kis útioltáraikra festett szentjeikkel, mint az angolok sajátos civilizációjuk kelléktárával, mi magyar irók így kelünk útra hét évszázad magyar verseinek a kollekciójaival. Ezzel vagyunk mi otthon bárhol a világon.

Trianon után élt Párizsban egy kép a búsmagyarról. Ül a kávéházban, és a márványasztalra térképeket rajzol. Hazája térképeit. Úgy is hívták a magyarokat: térképes emberek.

Ma inkább poétás embereknek hívhatnának minket. Ülünk a kávéházban, verseket idézve, dúdolva, szavalva, próbáljuk szépségüket megmagyarázni, ügyetlen nyerseséggel fordítgatva, s közben fogadkozunk: je vous jure que c’est beau!

Az ítélkező ízlés serpenyőjébe mi mást dobhatnánk oda, mint efféle becsületszót, hiszen ami magyarul szép, az a legtöbbször imponderábilis.

Egyszer nagyon meg voltam akadva egy ilyen lefordíthatatlanul szép verssel.

– Esküszöm, hogy gyönyörű! – csak ezt hajtogattam.

S hogy ez nem üres szó, a nagyobb bizonyság okáért az égő cigarettát a bal kezem fejére nyomtam, ott oltottam el.

Ott is a nyoma.

Ez volt az esküm. Vagy inkább az eljegyzésem.

Első esküm

A Petőfiét ismerjük. Verséből.

És az, amelyet Petőfinek esküdött valaki?

*

Amikor az öreg Kertbeny Károly magát meg se nevezve, csupán Rudasfürdői Vén Remete aláírással, vitairatot ad ki – közel száz éve már –, a bevezetőben egy fejezetet szentel annak, hogy igazolja jussát az Akadémia uraival szembeni állásfoglaláshoz. Ennek az önigazoló fejezetnek a címe: Irodalmi útlevelem.

Kápráztatóan gazdag útlevél. Martinovicstól kezdve, akit odahaza szentként tiszteltek, mert a nagymamával (a Benkert nagymamával) közeli kapcsolatban állott, családi és személyes barátság címén felsorolhatja benne a XIX. század első felének minden jeles íróját. Majd a számkivetés – vagy mondjuk úgy: a külföldi szolgálat – esztendeiből ilyen pazarul teregetheti ki kapcsolatait a legnagyobb nevek viselőivel, szerte Európában.

„Olaszországban én is húztam a nagy Modene Gustavo diadalszekerét, hódoltam az akkor még csak 22 éves Ristorinak és Sadowkának, nevettem Belottin, barátságot kötöttem az akkor még csak 16 és 18 éves Rossi és Salvinival. Párizsban Rachel előtt németül felolvastam, Cheri Róza előtt magyar dalokat énekeltem, bókoltam madame Dorval előtt, megcsókoltam Brohan Auguszta ujjhegyeit, Dejazet Virginiának lábujjait, a nagy Frédéric Lemaître társaságában éjjeket átiddogáltam, vagy Bouffe Arnal, Levasorral vacsoráltam, hallgattam Lafontaine felolvasását a valóságos Molière-ről, s jelen voltam Mars kisasszony temetésén…”

A felsorolás folytatódik. Anglia, németországi kapcsolatai ugyanilyen sűrűek.

S mindez miért volt?

Íme a magyarázat rá:

„1846-ban, miután Petőfinek megesküdtem, hogy őt a külföldön megismertetem, első, öt évig tartó »bolygó zsidó« pályafutásomat megkezdettem.”

Ezt aztán követte a második bolygó zsidó pályafutása, mely már húsz éven át tartott.

S ez is a Petőfinek tett hajdani esküje jegyében.

Arckép helyett

Az ünnepelt ült az asztalnál, és hallgatta az üdvözlő beszédeket. Szembeszökő fiatalsága és pályájának eredményei ámulatot keltő ellentétben voltak egymással. Az elnök ismertette az ünnepelt tudományos és hivatalos grádusait, miket hazájában immár elért, ecsetelte sokoldalú tevékenységét, kiemelve persze, aminek ünneplésére összegyűltünk: hogy klasszika-filológus létére a XX. század költészetével is szenvedélyesen foglalkozik, elsősorban a magyarral, s a görög és latin remekírók mellett a mi remekíróink fordítása a szívügye. Ezért is kapta meg most a magyar Pen Club emlékérmét. A hallgatóság soraiban közben kézről kézre járt az olasz nyelvű József Attila-kötet – immár második kiadásban –, amely egyik diadalmas eredménye ünnepelt barátunk munkásságának s az egész magyar irodalomnak. Nincs az a személyes írói dicsőség, mely felérne ezzel: lám, oldódik némaságunk, mégiscsak kezdi érteni a világ a magyar költészet szavát, s ez bizonyára hasznára is válik majd a világnak. A finom kötésű könyv kemény védőtokján, az olasz kiadó cégjelzése fölött megindultan olvassuk József Attila keze írásának hasonmását:

Ugye, milyen jó pillanatban szólalt meg most is József Attila harsány szava, hogy idegen népek számára is érthetően pöröljön a szörnyállamok és az iszonyat ellen?

Fordítás?

Az, de több is annál.

A költő újraszületése.

Hisz írt is erről a költő, épp az Emberiség című versében írt erről – és erre gondolok, amikor ezt az olasz kötetet újra meg újra kézbe veszem.

*

Örvendezzünk! Megint megszületett József Attila. Mert a fordítás, a költő szavának kifejtése a nehezen értés nyűgeiből, a költői üzenetnek egyre tovább- és tovább-szárnyaltatása lényegében: világrahozatal – a szónak mindkét s egyetlen gyökerű értelmében. (Ahogy a latin genius szóban is benne van a szellem szárnyalása és a szülés fogalma!) De mit is magyarázzuk nehézkes szóval? Hisz oly világosan s oly dalszerű könnyedséggel írta meg a létnek ezt a rejtett összefüggését is József Attila:

Íme, itt ül előttünk az a géniusz, aki vállalta, elviselte, s hány hosszú éven át „kihordta” József Attilát, hogy szabad lélek legyen olasz földön – annak a népnek körében, melynek egy nagy fia figyelt fel először külföldről rája. (Emlékezhetünk még, milyen öröm volt hallani a háború alatt, az olasz és magyar történelem közös szégyenében, Benedetto Croce lelkes, ujjongó szavát a Mama-vers olvastán!)

Amit Umberto Albiniben igazán csodálok: hűsége, hogy kitartott vállalkozásában, magára hagyottan is. Ezen tűnődöm el, most, hogy ünneplik. Mert szép volt lelkesedni magyar barátokkal Pisában, Genfben, majd a Felső-Tisza partjain egy-egy magyar versért. De 1949 után hosszú évekig nem láttuk, nem leveleztünk vele. S épp ezekben a túlságosan is hosszú években született meg az olasz József Attila-kötet anyaga.

*

Az egyik magyar felszólaló páratlan udvariassággal (mit udvariasság: civiltà) olaszul beszélt. S kifejtette olasz barátunknak, hogy hogyan is kell olaszra fordítani, hogy mik is az olasz költői nyelv sajátosságai, kitért az olasz stilisztika különféle problémáira…

Savona szülötte türelmesen hallgatta a hosszú, olasz nyelvű fejtegetést, majd ő is páratlan civiltàval, tehát magyarul megszólalt:

Jelenlétünk egyik és másik Európában

A szállítóeszközökről szóló francia könyv Európa kialakulását a középkorban egyes-egyedül az újfajta, lóvontatású szállítóeszközök feltalálásának tulajdonítja. A szekerek és kocsik forgalmának. Ezek hozták össze Európát. Az ipar behúzódhatott a városokba, s koncentrálódhatott. Nem kellett félnie: a nyersanyag utánajött szekéren, s a kész portékáért a vásárló a kocsiján. (Ezért is lehetett csakugyan európai elterjedettségű szó a magyar kocs-i szekér. Minden nyelvben megvan.)

*

A felismerésnek örömével olvasom Czeslaw Milosz könyvében (Egy másik Európa című könyvében, én, az Egyik Európa szerzője), hogy milyen meghatva számlálgatta a régi lengyel diákok neveit a padovai egyetem falán 1937 tavaszán. Hiszen tíz év múlva egy tavaszon ott jártam én is Padovában, s az egyetem udvari árkádjai alatt természetesen a régi magyar diákok nevét keresgéltem.

S hadd jegyezzem fel itt annak a magyar diáknak a nevét – ha már nem írtuk föl az egyetem falára –, akivel akkor Padovában jártam. Rákosi Zoltán. Feledhetetlen alakja ma is gyakran felbukkan, hol Mesterházi regényeiben, hol Orbán Ottó verseiben.

Hírünk a világban. Adalék.

– Egy Athéni Timon! Csalódásokban megkövesedett szív. Önkéntes száműzetésben valahol egy kopár tengerparton. Tisztára Athéni Timon. Vagy egy Oszlopos Simeon…

Márai Naplójának legújabb kötetét olvasom (1957-1968). Külföldön jelent meg, a szerző kiadásában.

Márai ma a legkeserűbb író.

Itt olvasom a számvetését (196. oldal), hogy Amerikában egyetlen magyar írót, művészt nem ismernek. Csak Bartókot, persze őt is post mortem. Márai konklúziója: „A valóság, hogy a magyar szellem századunkbeli erőfeszítését Amerikában – eredményesen és tudatosan – elhallgatták.”

Nagy szó, nagyobb szó

Költők köztársasága

Ma délben találkozóm van Carlo Betocchival. Ő ma a koszorús költő Firenzében, s a legnagyobbak közt emlegetik őt hosszú e hazában.

Tegnapelőtt megbeszéltük a találkozót. Tegnap felhívott, hogy elfelejtette megmondani, a 34-es busz visz hozzá. Most, hogy indulnék, szól a telefon: a 14-es is jó és gyakrabban jár. S mindannyiszor hozzáfűzi, a hazajövetelre ne legyen gondom, ő majd hazafuvaroz.

Közel van a nyolcvanhoz. (Az első világháborúban már fronton volt.) A Rádió irodalmi műsorát ő igazgatja. A fiókjából előhúzza Albini új magyar költői antológiáját. – „Miért nincs benne Endre Ady?” – kérdi. – „Albini inkább az Ady utáni generációkat akarta bemutatni.” – „Miért, Kosztolányi is Ady kortársa volt, s benne van.” – S aztán Kosztolányiról beszél, hogy mennyire szerette mindig, hogy mennyire latin költő, mennyire római költő… Közbevetően megkérdi, hogy pontosan hogy is kell ejteni Illyés nevét. S aztán azokról kérdez, akiket most az antológiából fedezett fel magának: Weöres, Vas. A verseiből Weörest nagyon fiatalnak hiszi. (Csakugyan, az életkor, az öregedés Weörest sohasem izgatta… Ő megkapta az istenektől azt a kegyelmet, hogy Sanyikaként érje meg a halhatatlanságot.)

S közben mindig csak Ady és Ady. Pedig csak az első korszakát ismeri. – De ezt is hogyan és honnan? – Folco Tempestitől. Magyar volt a felesége.

A teraszról megmutatja az Arno partján azt a kis ligetet, ahol megszületett az Óda a Nyugati Szélhez. S közben a nagy kedvencről beszél, Stendhalról. Magyarországon az írók szeretik-e Stendhalt? Nem elégszik meg a nevekkel. Illés Endre mit írt róla? S azonkívül mit ír?

Csakugyan hazahoz. Hogy tud mindennek örülni. A nagy kertnek, ennek a völgynek, amit eddig nem ismert, a ház előtt a szép nagy, setét lombozatú fának. – „Leccio”, így hívják – mondja és ragyog a szeme. – „Leccio!”

A világirodalom színeiben

A Pléiade-sorozatban megjelent a francia irodalom története. A végén időrendi táblák. Az egyik azt hivatott bemutatni, hogyan kapcsolódott be a francia irodalom a világirodalomba. Első adat a sorban a párizsi egyetem bibliafordítása (1226), a legfrissebb: a Puszták népe francia nyelvű megjelenése (I943).

Harcok az angyallal