Trieszt

Itt vannak a szomszédban a világ legnagyobb katonatemetői.

A múltkor megmutatták az egyiket, Gorizia mellett – hatvanezer sír van benne. És a kis állomások Trieszt és Gorizia között: San Michele, Doberdo.

A dombok kopárak. Azt mondják, a szüntelen ágyútűz tarolta le itt az erdőket, s azóta szabad az útja errefelé a jeges bórának. Az éghajlat is megváltozott 1916–17 óta.

Legelsősorban Triesztért folyt a harc, az osztrák kézen levő szép olasz kikötővárosért. Mi a másik oldalon. Ennél feleslegesebb és igazságtalanabb ügyért még nem harcoltunk addig. Tízszer annyian vesztünk ott, magyarok, mint Mohácsnál. (Otthon az asztalon mindig bámultam a nagy ezüstrózsát, hogy anyám kedves öccsének zubbonya zsebében micsoda kínnal nyílt szét és hajlott össze még a cigarettatárca is, amikor srapnel érte őt a San Sebastianón. Mit is keresett ott szegény Endrődy Lacika?)

Trieszt olasz város. Az maradt a második világháború után is. Hogy megmaradt benne valami a Monarchia levegőjéből, azt az olaszok nem bánják, még büszkék is rá. (Mint arra, hogy Szicíliában érezni lehet az antik Görögországot…) Idevaló íróikban szívesen elemzik a Közép-Európára valló jegyeket. (Italo Svevóban, Umberto Sabában, Natalia Ginzburgban.)

De amikor az Álomfejtésről beszélünk, a színházi emberek egyszeriben elfancsalodnak. – „Mindenütt Olaszországban mehet, csak Triesztben nem.” – „Miért nem? Ide esik legközelebb Bécs, Ferenc Józsefestül, Freudostul.” – „Hisz éppen ez a baj, a triesztiek imádják a Habsburgokat. Nem tűrnék el a darab iróniáját… De ha hajlandó volna egy darabot írni nekünk rokonszenves Habsburgokról, például Miksáról, aki itt élt a Miramare kastélyban, boldogan lekötjük előre, sok pénzt kereshetne vele…”

Később meghívtak, írhatom ott is, legyek a színház vendége. S biztattak: milyen kellemes fürdőváros tud lenni nyaranta Trieszt. Kár kihagyni… A fürdőszezonban is nyitva a színház. A Bál a Savoyban fog menni, Felföldy Anikóval.

Triesztből eljövet a vonatban Umberto Saba szép posztumusz regényét – befejezetlenül is tökéletes regényét – olvasom, az Ernestót. A regény fiatal hőse levelet ír 1899. szeptember 22-én. Ebben írja: „Azt mondja a nagybátyám, hogy hazátlan bitang vagyok; ez pedig nem igaz, mert nagyon szeretem Olaszországot, életem egyik legnagyobb álma, hogy meghalhassak egy Ausztria elleni háborúban csak azért, hogy Trieszt olasz város lehessen.”

 

*

 

Azért elutazásom előtt kimentem a tengerparton a Miramare-kastélyhoz, amit a gyászos véget ért Miksa főherceg építtetett magának.

A rossz ízlés és a mindent bele – együtt. Rémes. Az agyonaranyozott ágyban, ha Miksa és Carlotta felébredt, körben a falakról Európa koronás uralkodói tekintettek rájuk (akkor még volt vagy húsz), s pont szemből a Pápa. „És te még csak egyszerű főherceg vagy, Maxi?”

Ezzel ébredtek. Ezzel aludtak.

Nem csoda, hogy bolond fejével és nagyralátó Carlottájával végül hajóra szállt itt az öbölben, és elment Mexikóba császárnak.

S ezzel megnyitotta a véres áldozatok sorát Ferenc József szűkebb családi körében.

Ez a villa olyan nagy giccs, hogy most már el is tudnám képzelni drámai színtérnek.

De nem a lojális triesztieknek.