140 kórista

A Szent Péter-templom terét Bernini kolonádja fogja be. Mint a rák ollója. Mint két óriás csáp. Négyes sorokban összesen 284 oszlop…

Óriás op-art kompozíció. A téren sétálgatva az oszlopok és oszlop közök variációja folyton új és új ábrát mutat. Van egy pontja a térnek, ahonnan úgy látszik, mintha csak 71 oszlop volna itt. Minden egyes látható oszlop három másikat bújtat el tökéletesen a háta mögött. (Ha párizsi útján Bernini efféle optikai játékokat húz elő a zsebéből, s nem a viharzó drapériáit, talán mégiscsak ő kapta volna a megrendelést a Louvre továbbépítésére meg a király lovas szobrára…)

Az oszlopsoron balusztrád.

S mi van a balusztrádon?

Valamiféle ki mit tud-játékban erre a kérdésre – azt hiszem – elég bizonytalan válaszokat kapnánk. A Rómát járt turistáktól is.

Szobrok vannak rajta, szép sorban.

140 szobor.

Kit ábrázolnak? Ki nézi azt?… Ki csinálta őket? Ki tudja… Nem maga Bernini, az bizonyos. Kortársai csinálták, a kollégái, feltehetően nem jelentéktelen szobrászmesterek, de bizonyára nem is a legnevesebbek. Pár éven át nem volt munka nélküli szobrász Rómában. – Mit csinálsz? – Szobrot a kolonádra. – Te is? Én is.

Mi volna, ha egy műkritikus feltenné magában, hogy remekműveket keressen köztük? Miért ne? Persze, mindenki azt mondja erre, hogy nem valószínű, hogy az ilyen dekoratív rendeltetésű szobrok közt remekmű akadjon. Nem azzal a szándékkal készültek.

Végig lehet vezetni egy fordított okoskodást is. Tíz-húsz-harminc szobrász feladatul kapja, hogy csináljon 140 nagyméretű szobrot. Lehetetlen, hogy ne akadjon köztük néhány olyan tehetség, aki – ha másutt nem sikerült neki – itt mutatja majd meg, hogy mit tud. Így a 140 szobor között csak akad egy-két átlagon felüli kvalitású szobor.

– Ez ténykérdés. Nézzük végig őket.

Csakhogy a kolonádon a sorból nehéz kitörni. Ahhoz egy szép talapzat kéne a tér közepén, egy művészettörténész, aki monográfiát írna, és fotók, reprók, levelezőlapok.

 

*

 

Goldoni egykori lakóházában, Velencében, nagy színháztörténeti gyűjtemény van. Egyszer végigböngésztem a könyv- és kézirattárát. – És ez a sok polc itt? – kérdeztem. (Vékony kötetek rengetege volt sűrűn egymás mellé préselve a polcon.)

– Velencei operák librettói a XVIII. századból. – Ennyi? – Ennyi, vagy még több. A szezonban minden hétre esett legalább egy új opera, és száz évig tartott a virágkor. Most szorozzon! – És olvassa ezeket valaki? – A válasz inkább kitérő volt: – Ha keres valaki valamit, nálunk majdnem biztosan megtalálja.

Háromezer drámai mű, amit a szerzők eladtak operaszövegnek. És soha nem lehet kideríteni, hogy nem volt-e közte egy másik Szevillai borbély, egy Tempefői, vagy egy Rágalom iskolája.

 

*

 

Vajon az a nyolcszáz televízióadó, amely a világon szerteszét állandóan ontja a műsorát, s még dobja is tovább röléken, telsztárról, milyen értékeket őröl be a műsorába, örökre nyomtalanul?

Bóvli, selejt, középszer, jó iparosmunka sugárzódik szét szinte szünet nélkül erről a nyolcszáz toronyról. Közben itt-ott remekművek. Az ernyőn ezek is megjelennek, de mire visszalapoznánk, a sugárzás régen túl van a naprendszer határán. S már új program fut, a mai; és holnap megint új, a holnapi. A malmot etetni kell.

A kolonád körbefutó állkapcsa nem lehet foghíjas. S egyetlen hét sem múlhatott el Velencében ősbemutató nélkül.