Déli meditáció egy ókeresztény bazilikában

Valamikor Romulus és Remus temploma volt. Nagy Konstantin alatt átkeresztelték Szent Cosma és Damján nevére. A páros városalapítók helyett páros mártírok. Két fő – az két fő.

Persze, még stílusosabb lett volna, ha Romulus és Remus után Péter és Pálról nevezték volna el a templomot. Róma alapítói után az Egyház alapítóiról. De lehet, hogy kímélni akarták a polgárok érzékenységét – Cosma és Damianus azért mégis idevalósiak voltak, előkelő római polgárok.

Sokat járkáltam délelőtt. Elegem van a déli forgalom zajából, a benzinszagból. Nincs kedvem vendéglőbe beülni. Fáradt vagyok, nem éhes. Bemegyek a Forumra, gondolom, ott majd leülök valamelyik kidőlt márványoszlopra, és süttetem magam a napon. A Forum zárva. Ilyenkor persze a templomok is zárva vannak.

Úgy emlékszem, hogy itt a Forum oldalában a Szent Cosma és Damianus templomának van egy kis virágos udvara, kerengője – hátha oda beengednek? A kapu nyitva. Beljebb: nyitva a tündéri óriás-betlehem is – a Presepe – a XVIII. századi római népélet miniaturizált és így is óriás panoptikuma.

S nyitva a templom is.

A szentély félkupolájának a mozaikját IV. Félix pápa csináltatta még az ötszázas években. Ő is látható a mozaikkép bal szögletében, kezében tartva ezt a templomot, amelyben ilyen szépen együtt vagyunk. Ő fent, én a padban. Az oltár mögött az öreg sekrestyés barát. A kis makett-templomban a pápa kezében bizonyára van szintén egy mozaik, s azon egy miniatűr Félix pápa tart egy köbgyök templomot… S így tovább.

A pápa mellett a névadó Cosma és Damianus mártírok. Szent Péter és Szent Pál karonfogva mutatja be őket Jézus Krisztusnak, aki a középütt, felhőhegyen áll, arany köntösben, saruban, glóriában.

Szeretem ezt a Jézust.

Két oldalról feléje sietnek az egyházi és világi hatalmasságok, feléje mutatnak az apostolfejedelmek, a szent mártírok – a legalsó frizen feléje sereglenek a bárányok, és ő tanácstalan mozdulattal tárja szét a kezét: mit tehetnék én érted, öregem?

Mit is, tehetne énértem, aki itt ülök vele szemben?

És mit akár azért az öreg sekrestyés fráterért, akit mindig viszontlátok, ahányszor ide visszajövök, mindig egyformán öregen, mindig ugyanabban az egyre rongyosabb szegélyű reverendában…

Szeretem ezt a Jézust. Ő a legőszintébb isten, akivel eddig találkoztam.