Az ember nyoma

Egy ember fellobbant. Az árnyéka ott maradt a falon. Hirosima.

Jézus megállította Szent Pétert, aki csendben meglépett volna Rómából. Jézus lába nyomát mutogatják a Quo Vadis templomban, a Via Appián.

Kétezer embert betemetett a forró hamu. Porrá lettek. A hűlt helyüket gipsszel kitöltik. És erre megjelennek pop-art valószínűséggel. Pompéji.

Van, aki a földet marja. A sarki kocsmában most előbukkant így egy törzsvendég, utolsó leheletéig szopja a boroskancsót, fekszik a földön, csakugyan a sárga földig leitta magát, amikor belepte őt a hamueső.

Jó neki.

De hát nem mindenkit áldottak meg az istenek ilyen szerencsés alkoholmámorral… Vagy mégis?

A pokolsár megőrizte egy másik férfi negatív formáját is, a másik utcában. A földön kúszva felkönyököl egy alacsony lapos kőre. A jobb keze is ezen, görcsösen. Nem is csak a kézmozdulata görcsös, az egész testéé.

De hiszen ez ír!

Félreérthetetlenül, senki mással össze nem téveszthetően: ő az író, az ember-mint-fogpasztástubus, aki magát préseli ki a golyóstolla hegyén. A kifejezés hevében mit számít neki a teste? Hogy pörkölődik? Sül? Hát akkor süljön! Mehet a tűzre a vedlett kígyóbőr, amelyből ő most egy szépen formálódó gondolatba lényegül át… Éppen megüdvözül.

 

*

 

Mi lehetett az utolsó szó, amit leírt? Az írás megsemmisült. Csak ez a magát kiíró görcsnek a lenyomata maradt fenn, a magát kifejezőé, a szülve-születő íróé.

Éppúgy nem törődik az egyetemes pusztulással, mint a kocsmában a társa, az a borzsák. Az utolsó órán ahhoz Dionysos szállt le az égből, ehhez Apolló.