A Hiúzok Tudós Társaságában

A meghívón koszorú, a koszorúból puha léptű hiúz pillant ki ránk, a koszorút korona fogja össze.

Ez a hiúz a világ egyik legtekintélyesebb és legrégibb akadémiájának, az olasz Accademia dei Linceinek a címerállata. Az alapítók mindennél többre becsülték a szabad vizsgálódást, a valóság titkainak kifürkészését, az átható, könyörtelen és megvesztegethetetlen megismerést. Egyszóval: a hiúzszemet. Mondanom se kell, hogy fiatalok voltak az alapítók. Harminc év alatt volt mind, de még tizenéves is akadt köztük. Az egyik főhiúz Galilei lett. Ő a Naprendszert szúrta ki magának, azt tartotta szemmel…

Ez lett a modern világ első, valóban tudományosnak mondható akadémiája.

A meghívó, a szép emblémával, az akadémiai év megnyitására szól, november 14-én délelőtt 11 órára. Sötét ruha. És kérjük a helyeket elfoglalni 10 óra 50 perc előtt.

A meghívó nem holmi ülést emleget, hanem szertartást, ünnepit. Cerimonia solenne – s ráadásul: „a Köztársaság Elnökének megtisztelő jelenlétében”.

Az Akadémia székhelye most a Villa delta Farnesina, a Tiberis jobb partján, a Gianicolo alatt. Baldassare Peruzzi tervezte, s Rafaello freskója a híres nevezetessége. Meg egy anekdota. Ha százszor hallotta se ússza meg senki, aki ide belép. (A villa első gazdái, a Chigi bankárok, olyan pazarlók voltak, hogy unszolásukra vacsora után, a vendégeik behajigálhatták a Tiberisbe az arany evőeszközöket. De nem kell félteni a Chigieket. A tébolyult nagyvonalúság gesztus volt. A víz színe alatt sűrű háló lapult, és hajnalban aztán a háziak partra húzták az egész étkészletet. Van ebben valami igazi „olasz módra”. Bele is illenék a történet akármelyik klasszikus olasz novellafüzérbe vagy filmvígjátékba.)

– Mi készül itt? – kérdi a taxis, amikor Róma másik végéből jövő, a Tiberis-partnak erre a szakaszára érünk. (Odaát a túlsó parton, a fák fölött a Magyar Akadémia gyönyörű udvari homlokzata bontakozik ki, ritkán megmutatkozó teljes arányaiban.) Itt a folyó jobb partján, a Lungoteverén a felhajtás már akkora, hogy magyarázat nélkül is világos, csakugyan az államfőt várják.

Az udvaron még nagyobb. Az előcsarnokban pláne.

De az emeleten az ülésterem csupán olyan, amilyen egy akadémiai ülésterem szokott lenni, bárhol a világon, egy negyedórával az ülés kezdete előtt. Az akadémikusok már itt se húszévesek többé. Az utóbbi négyszáz év nem múlt el nyomtalanul felettük.

Az első sorok most a meghívott állami vezetőké.

Két oldalról, magasan a közönség feje fölött, feltűnnek a vértes testőrök, mélyen szemükbe bukó ragyogó sisakban. Tejfelesképű, kétméteres óriások. Csudálatos fejdíszük (hátul a lófarok a derekukig lóg le) és páncélzatuk ellenére is inkább valami Déry Tibor-i óriáscsecsemőknek látszanak. (A Nagyfaluból szalajtott Toldi Miklós lehetett ilyen, amikor beöltözött a rég óhajtott fegyverbe.)

Mindenki feláll. Úgy látszik, most érkezik a köztársasági elnök.

Az Akadémia elnöke üdvözli őt, aztán a kormány tagjait, a legfőbb bírákat, a katonákat. Ismerteti az Akadémia elmúlt évi tevékenységét, s hogy a most induló évnek mi lesz a központjában…

Michelangelo.

Mert az 1975-ös év Michelangelo éve. Most ötszáz éve született. Ez az akadémiai ülés már ennek az évfordulónak a jegyében van. Ezért ez az ünnepi ceremónia. Az elnök mellett ott ül a mai délelőtt főszereplője, aki az előadásával megnyitja most az ünneplések egy évig tartó sorozatát. Az elnöki üdvözlő szavak mellett ez az egyetlen pontja a napirendnek: „Michelangelo, születésének ötödik centenáriumában”.

Ezért volt hát a nagy felhajtás.

Az előadást tartja: A Lincei Accademia tagja, Tolnay Károly.

 

*

 

„A legnemesebb és legkedvesebb Magyarország szülötte…”

Csupa felsőfok. Mintha csupa nagybetűvel mondaná Magyarországot.

De jólesett ezt hallani!

Hiszen magamban már kezdettől számlálgattam, vajon említésre kerül-e. Fejem fölött, a vastagon aranyos kazettás famennyezet közepén egy nagy címer, benne a talányos jelszó: Igen – Igen – Nem – Nem. De úgyis olvasható, hogy Igen – Nem – Igen – Nem. Amióta az elnök beszél, ezeket az igeneket-nemeket rakosgatom, hogy mi jön ki belőlük… Igen vagy nem?

Tolnay Károly most firenzei lakos. Ott igazgatja a Michelangelo egykori lakóházában berendezett múzeumot. Azelőtt – ha jól tudom – Princetonban volt egyetemi tanár. Próbálom kiszámítani, mikor kerülhetett el Magyarországról. Negyven éve? ötven éve? Ferenczy Noémiről ő írta az első (azóta is egyetlen!) monográfiát. Hányban is lehetett az? Ferenczy Béni mindig sokat emlegette Tolnayt, s az emlékezésnek olyan eleven derűjével, mintha csak tegnap váltak volna el. Hol szövődhetett a barátságuk – egyetlen-Európa melyik városában, nagy intenzitású szellemi központjában: Budapesten? Münchenben? Bécsben? Párizsban? Nagybányán? (Tolnay lakásán láttam Ferenczy Béninek egy rajzát: egy oszlopfej a Capitoliumról, persze a Michelangelo tervezte épületről – tehát esetleg Rómában? vagy Rómában is?)

Idekint azóta számon tarthatják-e még a szülőhazáját?

Nem, nem valószínű.

De! Épp most mondja. Tehát igen.

„Nobilissima e carissima Ungheria” – s az elnök a mellette ülő Tolnay Károlyra mutat. Hogy ő beszél itt ma Michelangelóról, mert ő a legavatottabb és a világszerte legelismertebb Michelangelo tudós. Ez a fehér üstökű, diákosan fiatalos magyarfi.

Az elnök gesztusára – én úgy éreztem – később Tolnay mintha válaszolt volna. Persze, azzal a diszkrét átkódolással, amelynek az igazi tudósok minden diplomatánál nagyobb mesterei. Hosszan és részletesen beszélt arról, hogy Michelangelo hamar elkerült szülőfalujából, és hogy mégis mindig megvallotta azt, és meghatározó erejűnek tartotta jelleme és művészete formálódására is. Michelangelóról és Capreséről szólva – igen, úgy éreztem – Tolnay magáról és a maga hazájáról is beszél (a szó legszorosabb értelmében: hazabeszél), az efféle elszakíthatatlan kötésekről szólva elfogadja, hogy az ő ily magasra és messzire ívelő pályája mögött is mindig számon tarthassák a szülőföldjét.

Persze, Michelangelóban is megvolt az eredendő hajlam a Hűség és a Távolság pátoszának teljes átélésére. Vajon Dante iránti szerelmét, a Mű csodálata mellett, nem táplálta-e Michelangelóban az odaadó azonosulhatnék a Nagy Száműzött sorsával? (Milyen boldog-önkínzó szonettek azok, amelyekben kinyilvánul Michelangelo lélekrokonsága Dantéval!)

Igen, minden oka megvolt Tolnay Károlynak, hogy olyan hosszan és elmélyülten elemezze a Buonarrotiék elköltözését Capreséből. Hiszen abban a sóvár szenvedélyben, amellyel Michelangelo haláláig keresi, becsüli, egzaltálja az emberi kapcsolatokat, s ahogy a reá váró kikötők képét idézi, talán a korán elveszített első otthon életreszóló riadalma és gyerekbánata lüktet. Nemhiába a legjobban emlékezetünkbe mart kép Michelangelóról: hanyatt fekve a magas állványzaton festi az Emberiség első (csak vélt?) emlékeit. Ég és föld között úszik, már félig-meddig kozmikus lény maga is. „Bús-hazátlanul” – az Illés próféta-idéző Ady-szó, ott fönt az állványzaton, pontosan illik rá.

De nincs szükség sifrírozott üzenetekből silabizálgatni…

Ismerem Tolnay Károly firenzei lakását, a Casa Buonarroti legfelső emeletén; a sok szoba egyikében a magyar könyvtárt, a másikban a magyar képeket. De vajon melyik sarkában ne akadna még egy Ferenczy Noémi-gobelin és néhány frissen olvasott magyar folyóirat? És ebben a lakásában, a Via Ghibellina és a Via Michelangelo sarkán – éppúgy, mint a másikban, kint a dombok aljában – a legszembetűnőbb helyen itt is és ott is: Fülep Lajos fényképe van, az első mesteré.

 

*

 

Michelangelo 1508. március 9-én vásárolt meg Firenzében három egymás melletti telket, három házzal. Ezek közül kettő a Ghibellinekről elnevezett utcára nézett, a harmadik a Mária utcára. (Azóta ennek az utóbbi utcának megváltozott a neve, az egykori telektulajdonosról most Via Michelangelónak hívják.) A három épületet az örökösök később egyetlen palotává építették át, de ebben is Michelangelo szándékát és terveit követték. (Amint ezt Tolnay ugyancsak az Accademia dei Lincei kiadványában, 1966-ban kimutatta.) A Casa Buonarroti első fénykora a nagy nagybácsi nevét viselő ifjabb Michelangelo Buonarroti idejére esett, az 1600-as évek első felére. Ő kezdett a házból múzeumot csinálni. Ő szerezte vissza a Mediciektől a Lépcsős Madonnát…

A Casa Buonarroti második fénykora kétségtelenül most van.

Mióta Olaszországba járok, jó tíz-tizenkét esztendeje, ha lehet, megkeresem Firenzében ezt a múzeumot. S ahányszor visszatérek ide, mindig vár valami új meglepetés. Ami pedig igazán ritkaság egy nagy mesternek szentelt gyűjteményben. (Hát még a Legnagyobbnak!) Tolnay Károly kutatásai nyomán évről évre új művek kerülnek be az ismeretlenségből a michelangelói oeuvre-be. A késői kis Krisztus-vázlat, amelyet másfél évvel a halála előtt faragott fába a Mester. Karok nélküli Krisztus, lecsonkolt Krisztus. A végső „istenes versek” Krisztusa. A végső Pietàk Krisztusa, csak itt nincs senki, aki felfogja majd a testet. Magányos Krisztus, önmaga fejfája. És csupán akkora, hogy egy halott kezébe majd beleférjen. Erre készült volna? (Ferenczy Béninek van egy ülő asszonya, levágta a két karját és ráírta: Caritas. Hogy ettől a contergán-nőtől várd a könyörületet. Mert úgy lesz az igazi. És ettől a Krisztus-torzótól a kegyelmet…?)

És idekerültek olyan főművek, mint az egyik Medici-sírhoz mintázott Folyamisten. (A Hajnal vagy az Alkony alakja alá tervezte tenni Michelangelo.) Vagy mint az eleddig ismeretlen Rabszolga, a Gyula pápa-sír Ötödik Rabszolgája, amelyet ma már szintén Tolnay bizonyításának eredményeképp tulajdoníthatunk Michelangelónak. Akárcsak a két kis Ámort egy antikizáló Vénusz lábainál… És idekerült a Santo Spiritóból az alig tíz éve felfedezett fiatalkori fakereszt, rajta az oly fiatal, oly törékeny testű Jézussal.

Külön teremben gyűlnek a nagy mestereknek művekben megvallott hódolatai. Hommages à Michelangelo. Egy ritka Dürer-metszet. Talán ez a legújabb szerzemény. Milyen szép, méltó helye volna itt, ebben a teremben, Ferenczy Béni 1932-ből való Michelangelo-érmének is…

 

Rilke volt az összekötő Illyés és Vas közt.

Az Új Írásban jelent meg az új Illyés-darab, előszavában utalással Rilkére. – Nézzük hát eredetiben! – mondja a házigazda, és veszi elő a kis német Rilkét. Felolvassa a verset az Archaikus Apolló torzáról. Innen már nem is egy ugrás, csak egy lépés volt megint egy hazai folyóirat, ezúttal a Kortárs legújabb száma, benne Vas István versei az archaikus szépfenekű márványfiúkról, és az eleven, a rossz költőket seggbe rúgó Apollóról.

Mondhatnám erre: így telik egy délután Firenzében a ghibellinek utcájában.

De ez csak egy negyedóra a hosszú délutánból, a felfedező szenvedélyt Illyésről Vasra szöktető Rilke versekkel, mert a következő negyedóra Illés Endre színházi memoárjaié, majd egy-két mondat Módos Péter új novellájáról – és most látom, hogy a Kortárs is meg az Új Írás is tele van jegyzetelve.

És hogy ne higgyem, hogy csak a legújabb számok, már én is kapom az intőt Tolnaytól, mert a két évvel ezelőtt publikált Csontváry-forgatókönyvemben kissé elstilizáltam Nemes Marcell alakját. Miért nem írtam meg, hogy milyen jó magyar volt, és idézi Petrovics Eleket, akinek sikerült Münchenben Nemes Marcelltől nem is egyszer kiudvarolnia egy-egy remekművet a Szépművészeti Múzeum számára, persze ajándékba. De az intés mellé hadd mondjam el már azt is, javamra, hogy a barátságunk fellendülését szintén az Új Írásnak, és benne szintén egy forgatókönyvemnek köszönhetem: tavaly ősszel egy szép művészeti albumot kaptam Firenzéből. S ez volt beleírva: „A Gyászgondola olvasása után. T. K.”

A hajnali dolgozók szektájának tagjai tudják, hogy bármilyen kora reggel rátelefonálhatnak egymásra. Ha hét óra előtt szól a telefonom, biztos, hogy vagy Genovából, vagy Firenzéből keresnek. Onnan Albini…

Ezúttal Firenzéből:

– Itt Tolnay Károly! – S hogy elmondta, amiért telefonált – mostanában szívügye: a modern magyar irodalom olaszországi tanítása – mielőtt még letenné a kagylót: – Olvastad-e Nemes Nagy Ágnes írását? – És megfogalmazza az írás különleges, ritka értékeit. Bámulom, hogy egy nem minden bonyolultság nélküli esztétikai jelenséget milyen pontosan és tisztán interpretál egy interurbán beszélgetés kimért három percében.