A közöny gyújtópontjában

A Colosseum: formára egy kiégett kráter, rücsök a Holdon. Felnéztem aljából, fel a peremére – semmiségem benne oly nyilvánvaló lett, mint egy idegen égitesten felejtett asztronautáé.

Próbáltam elképzelni körül az oldalában a százezer nézőt. Ennyi ember emberibbé teszi-e ezt a kőörvényt, melynek fenekéről – mint mély kútból – már csak a csillagokba látni? Nem. A zsúfolt Colosseum talán még holtabb holdkráter marad. Minél több ember lepi-nyüzsgi be a tölcsér belső menedékét: az emberi jelenlét annál távolibb, felfoghatatlanabb, valószínűtlenebb. Egyetlenegy ember, vagy egy maroknyi csapat, ha megindulna odafentről ugrálva lefelé a lelátókon, integetve felém – az igen, az emberi jelenlét volna. Az még elűzhetné az ődöngő oroszlánokat a nyomomból, az még kegyelmet hozhatna, meglobogtatva egy fehér kendőt, az még megválthatna…

De a százezer néző? Az szervül – pontosabban: kövül – ehhez az építményhez; az része lesz a struktúrának – mondhatnánk divatos szóval.

Semmilyen nyoma nincs annak, hogy valaha is előfordult volna, hogy a százezres nézőtömegben valaki is felállt volna tiltakozni az odalent folyó gyilkolás ellen. Holott a császári Rómában ünnep ünnepet követett, és majd mindennap folytak a cirkuszi vérengzések. Itt és a többi arénában.

Holott még azt is fel kell tételeznünk, hogy a nézők egy részének szívétől nem is volt idegen a humanizmus, a keresztény részvét, sőt a hősiesség sem. Hogy voltak köztük jócskán, akik ha lekerülnek az arénába, talán bátran, himnuszt énekelve véreznek el, mint a többiek – miért ne? Lent az arénában… Csakis ott. Mert a lelátókon menthetetlenül nézők maradnak még a vértanújelöltek is – esetleg sápadozó, émelygő nézők, de nézők. Esetleg lesütött szemű nézők, akik magukban azt mondhatják, hogy tulajdonképpen mi nem is vagyunk nézők…

Pedig nézők. Mert a nézők azok, akik nem szólnak közbe.

És azokra a falvakra gondolok, amelyeknek népe – talán lesütött szemmel, de nézője volt a bevagonírozásoknak. Vagy egy birodalom népére, amelynek alibit szerzett a kormánya azzal, hogy nem tette közhírré, mi folyik a megsemmisítő táborokban. (És ha közhírré tette volna? akkor mi van?)

Egy földgolyó emberiségére gondolok, amely vacsora után és lefekvés előtt – éppoly gyakran, mint Rómában az ünnepek voltak – nézte Biafrát, Pakisztánt, nézte és nézi, ki tudja még meddig, Vietnamot – nézi, nézi gombaként odatapadva a történelem kiégett kráterfalához.

 

*

 

Nero kertjeiből jövök, ősz van, korán esteledik. A felhőtlen ég nappal szinte nyári, ilyenkor aztán hirtelen lehűl, a kis meleget a föld színéről felszippantja az űr, mint a sivatagban. A Colosseumon feldereng a sárga reflektorfény. Bent csak a Hold süt. Sárga reflektorfényben az is.

Ha most ebből a kavernából előugrana egy gladiátor, hogy rám dobja a hálót… Senki, de senki nem látná.

És ha látná? Akár az egész világ?

Tulajdonképpen mindegy, TÖK MINDEGY, hogy a Colosseum lelátói tele vannak-e emberrel, vagy üresek, mint most.

Mint ott szemben a holdkráterek.