Nakonxipán – FirenzébenÁlom, hístéria, őrület – a firenzei színházi szemlének az idén ez a központi gondolata. Mintha szegény Gulácsy Lajos sugalmazta volna. Talán egyes-egyedül ő volt, aki látta – látni vélte – a tudattalan erők lágy földrengését végighullámzani ennek a városnak szép, masszív tornyain… Gulácsy mellett hirtelenjében nem is tudnék mást említeni, aki Firenzéhez párosítani merte és tudta volna az irracionalitást. Nem is lehet. Ez a város az erő, a derű és a józanság sarkalatos erényeire épült. (Csak egyetlen példát: Michelangelo házának, a Casa Buonarrotinak jelenlegi gazdája, Tolnay Károly – világhíresebb nevén: Charles de Tolnay – így jellemzi Firenzének ezt a különösen tiszteletre és áhítatra méltó épületét: „a felújított termek józansága megfelel Michelangelo ízlésének, megfelel a toszkánai ízlésnek… és megfelel annak a modern ízlésnek, amelyet az Új Objektivitás építészete sugall”.) A virágok és kövek városának oly változatos és oly tiszta rajzú körvonalait – akár környező dombjait nézzük, akár architektúráját – nem rebbenti meg sehol sem a bomlottság szelleme. A freskókon, a táblaképeken itt hiába keresünk kifordult szemű szenteket. De nemcsak a mennyország várományosai civilizáltak. Firenze polgárai megőrzik elméjük luciditását a pokolban is, Dante Poklában. Legszenvedélyesebb bűneikben és bűnhődésük legmélyebb bugyraiban is megmarad az eleganciájuk, viselkedésük és beszédük kultúrája. Firenzei úr a pokolban is úr. Hát még odahaza, méteres falakkal épült palotájában, ahol az aranyaknak zsugoriságra vivő kísértését az első pillanattól kezdve szerencsésen kivédte a mecénásság passziója. A leghosszabban tartó és legfényesebb ragyogás is elmúlik egyszer. Firenze sugárzása háromszáz éven át tartott. De utána sem kellett fizetnie ezért a fénykorért a dekadencia szégyenével, émelyével, katzenjammerével… Talán azért, mert eleve sem használt fel kultúrájában bomlékony anyagot.
*
Ez a város most megnyitotta kapuit a világ esett lelkű és elborult elméjű színpadi hősei előtt. A sort Lear király nyitja meg, aki díszhelyet kapott ezen a fesztiválon. Három színház játssza Shakespeare Lear királyát, illetve a shakespeare-i téma modern parafrázisát. (A turkui Kaupunginteattern, a Teatro di Roma és a Compagnia del Teatro di Marignano.) Lear királynak három lánya volt… Mintha az ifjú nők háromságának a motívuma kelne új életre Csehov Három nővérében. E három csupaszív Cordéliában. (Milyen hangsúllyal van itt jelen a meghalt apa, épp a darab legelső mondataiban. Az ő halála évfordulóján kezdődik el a dráma.) A nyomukban Gogol őrültje és Strindberg Fantomszonátájának az árnyai – az előbbiek Horvai István, az utóbbiak Ingmar Bergman rendezésében. Aztán Witkiewicz és Kleist hősei… Azt hiszem, amikor a firenzei Rassegna vezetői számba vették az álom, a hisztéria és az őrület körébe vágó darabokat, számukra is csak akkor derült ki, hogy milyen rettentő sok drámában merül fel ez a téma. A görögöknél, az Erzsébet-korban, a romantikusoknál, a Pirandellón túli modern drámában. A magyar drámákban is. Csakugyan Gulácsynak való látomás volna, ahogy ellepik a Signoria terét a Peter Weiss charentoni tébolydájának ápoltjai, Dürrenmatt fizikusai, a Palazzo Vecchio tornyának hegyében, az Oszlopos Simeon ül, és a Loggia dei Lanzi boltívei alatt Kállai és Major folytatnák tovább a Katona József Színházban elkezdett párbeszédeiket, kényszerzubbonyban, revolverrel, a fortélyos félelemtől igazgatva… És ahol valamikor Savonarolát megégették, ott most Latinovitsot láthatnánk a dobozológép kései alatt, amint szent együgyűséggel gondosan felnégyelik. A Rivoire teraszán pedig Széchenyi István sakkozik IV. Henrikkel. Akár rá is lehetne írni a képre: Üdvözlet Firenzéből!
*
Emlékszem, Pátzay Páltól hallottam egyszer, hogy milyen nehéz, ravasz feladat egy szobrásznak a három alakos kompozíció. Ezért is izgatja úgy a szobrászokat, a görögök óta, a Három Grácia megmintázása. Ez jutott az eszembe, amikor a firenzei Teatro della Pergola óriásnak tetsző színpadára a Vígszínház vendégjátékának első estéjén befutott Békés Rita, Pap Éva és Ruttkai Éva. Vajon sikerül-e nekik ez a három alakos kompozíció? Eszembe jutott az a sok végtelen hosszúnak tetsző Csehov-előadás, amit a legnagyobb tisztelettel végigunatkoztam. …A három nővér – egymás szavába vágva – beszélni kezdett. Arról, hogy mi volt, ma egy éve, és hogy most mégis milyen jókedvűek. A magyar mondatok úgy szálldostak a teremben, mint véletlenül betévedt madarak. A közönség jóindulatú érdeklődéssel figyelte őket, szemügyre vette a hatalmas csűrnek ható kopár díszletet. A legtöbben a tolmácskészülékük gombjaival voltak elfoglalva. A fejhallgatók alól kiszivárgott az olasz fordító hangja. Hátul a falnál, belefagyasztva a maga külön világába: Mádi Szabó áll. Elöl Tordy, ő is külön világ tojáshéjába zárva. Az egymástól csillagtávolságra széthúzott szereplők között kialakul a tér, mérhető feszültséggel, mágneses folyamatokkal. Itt most nem egy családi ünnepre lesünk be, hanem a térnek és időnek valamelyik pillanatába, amely tőlünk most körülbelül hetven fényévnyire fut az űrben, és viszi az üzenetet a századforduló Oroszországáról… A távolság pátosza ível a szereplők között. A közönség teljes csendben ül. A nézőtér és a színpadi tér már egy. Itt Olaszországban, úgy látszik, fogékonyak erre a látomásra. Miért is ne? Hiszen itt De Chirico megtanított rá, hogy micsoda metafizikai magányosságban léteznek az élők és a tárgyak. Aztán jött Antonioni. Ugyanezekkel a szétszórt emberekkel. És ebben a világban, amelyben a kommunikáció lehetőségei mind szétmállottak és elrozsdásodtak, ebben a csupa-magánzárkás világban él három grácia, körülöttük az érzékenység, közvetlenség, megértés, a részvét és szeretet holdudvara. Van egy pillanat, amikor Ruttkai a díványon fekve tenyerével a földet veri. Aztán várja a választ. Így üzen most ki a világűrbe a magányos emberiség, társat keresve.
*
Lejön a hivatali altiszt, valami aktát hoz aláíratni. Süket. Kozák László játssza. Mélyen meghajolva jár, alig lehet az arcába látni. Amikorra tökéletesen felépítette az alakot, egy pillanatra mintha letörölné róla magát, átlátszóvá válik, és – mint egy ablakban – feltűnik a halott kolléga, Szendrő József, s egy percig mintha ő játszaná a süket altiszt szerepét. Az előadás után a vendéglőben, a Dóm tövében, folytatódik a szellemidézés. Így tudom meg, hogy ebben a szerepében csakugyan egy percre megidézi Kozák az elhunyt jó barátot. – Hommage à Szendrő – mondja. Egy színésszel több lépett a színpadra, mint ahány a színlapon szerepelt.
*
Aztán megint láttam a három gráciát. Sienában, a Dómból nyílik a Piccolomini Könyvtár. A falain Pinturicchio eleven színekkel festett freskói: Enea Silvio Piccolomini élete a követségi titkárságtól a pápai trónig. Tengeri viharban, pápák és ellenpápák között, zsinaton, szenttéavatáson – s végül mindenkitől elhagyatva, éppen akkor, amikor megindította volna a török ellen a keresztes hadjáratot. A terem közepén áll a Három Grácia. Lehet, hogy egy görög művész alkotása. Ennek a nagy, fényes és reménytelen történelmi ringlispilnek a központjában ők képviselik a harmóniát, a derűt, az örök asszonyiságot. Megint eszembe jutottak Pátzay Pál szavai arról, hogy milyen nehéz három alakot egybekomponálni. És megértettem azt is, hogy miért volt olyan lélekemelően szép a Három nővér előadása. Megtalálni egy-két órára – vagy csak egy pillanatra is – a zajgó világ központját.
*
Az őrült naplója sikere már az első előadáson kirobbant, a másodikra növekedett, s úgy hallom, azóta egyre nagyobb hullámokat vet. Bizonyosan sok szó esik majd róla azon a vitán is, amelyet a Rassegna vezetői május elejére terveznek a bemutatott művekről és a kitűzött idei központi kérdésről. Vajon hányan mentünk el az első után a második előadásra is? Hogy mi magyarok elmegyünk, természetes. De a firenzeiek között is észrevettem legalább tíz olyat, akit már előző nap is ott láttam. Ezek most másodszorra levették fülükről a tolmácskészülék hallgatóját, és úgy hallgatták Darvas Ivánt. Hogy élvezzék a magyar szavát is. Előző nap ez hiányzott nekik a teljes gyönyörűséghez.
*
Képzelt beszélgetés: – Az álommotívumhoz melyik darabot ajánlaná? – Az ember tragédiáját, Madách Imrétől. Az első ember álmodja végig benne a világ történetét. A választás: lenni vagy nem lenni – de az egész emberiség számára. Most kezd beérni a darab. – Melyik színház játssza? – A tallinni. Kiválóan, modernül. Miért is ne? Szovjet színházak is járnak Firenzébe… – Mi a darab kicsengése? – Hogy fogadjuk el bátran a jövőt. Az emberiségét. Ádám mondja: „Miénk ez őrülés!” Ez is benne van. |