Jóllakottan

Vacsora után kiballagtam a Zatterére. Muszáj járni egyet, túl sokat ettem. (Kagylós tészta, coda di rospo, fagylalt friss eperrel.) Itt a Salute árnyékában, a Vám és a Sóraktár épületei ilyenkor kihaltak, előttük a parton sincs semmi forgalom. Ha valamelyik sötét sikátorból kilépne valaki, arcán kis fekete álarc (vagy újabb divat szerint: nejlon harisnya), csak megtaszítana: nyomtalanul tűnnék el a lagúnában. A lagúna mély, itt jönnek be a nagy hajók Velencébe. Most is. Különös ellentét: egy lélek sincs itt a rakparton, s előttem, a tengerágban óriási kivilágított építmény úszik el.

A túlsó partról vidám zene és énekszó jön át a vízen. Az Giudecca, a szegény negyed. Oda is át kéne egyszer menni.

A hold süt. A hajók jönnek-mennek a sötét vízen. Odaát újabb férfihangok kapcsolódnak be az énekbe. Bal felé, a Canale Grande torkolata és a San Giorgio-sziget sötét épülettömbjei közt odalátni a Riva dei Schiavoni színes lámpáira.

Arra gondolok, hogy fiataloknak kéne ezt látni, a fiamnak. Hogy eltöltené őket ez a látvány! „Életreszólóan”. (S ennek náluk más jelentősége van, mint nálam.)

– Te Pókhas – mondom magamnak –, nem tudsz soha betelni? Most ezt is bezabálod, ezt a pillanatot Velencében? Ez is kellett neked? Itt van, tessék! S most mi hasznod vele? Még megírni is csak ilyen gyatrán tudod.