A törékeny mű becseAmikor a szép művek (túl szép művek) süllyesztőjében már félig-meddig eltűnni látszott Michelangelo fiatalkori Pietàja, a Szent Péter templombeli, s már csak a jámbor és naiv zarándokok csodálták ezt a fiánál fiatalabb anyát, hiszen a kicsit is jobb ízlésűek tudták a leckét: az öregkori Pietàk számítanak, a firenzei dómbeli meg a Rondanini – akkor bement a templomba az őrült magyar a nagy kalapáccsal, és szétverte a legszebb Mária-arcot. Szilánkjaiból a szobor utána szerencsésen összeragasztódott. Forradásai szinte láthatatlanok a törhetetlen üvegharangon át, amely alá bedugták további magyar kalapácsos turistáktól megvédendő. De meg kell adni, a merénylet jót tett a szobor hanyatló műbecsének. A Szent Péter-templom Pietàja megint divatba jött. A hétfájdalmú Szűznek újabb szenvedése, amelyet a Tóth nevű magyar mért rá, szinte esztétikai valőrré vált. Bámulva és legmélyebb valónkig megilletődve nézzük megint a szobor mennyei szépségét, mely lám, milyen törékeny. Törékeny, mint voltak József Attila kis falvai, törékeny, mint Velence, vagy mint Hirosima, törékeny, mint a természet biológiai egyensúlya, törékeny, mint az emberiség… Törékeny, mint az utolsó Pietàk, mint az a firenzei, amelyet Michelangelo a maga síremlékéül faragott, s amelyen Jézusnak hiányzik a bal lába, mert combtőből leverte azt kalapáccsal maga a Mester, amikor figyelmeztették, hogy a halott fiú térde úgy nyomódik bele az anyja ölébe, mintha visszaútját keresné ott a földi lét után. |