Uccello, aki lélekben már absztrakt volt

Az, hogy az emberiség egész pályafutása során ne tudjon meglenni vonalak, formák és színek egymás mellé rakása nélkül, önmagában már olyan rendkívüli, felderítetlen gyökerű, tehát irracionálisnak tetsző jelenség, hogy eltörpül mellette az a kérdés: hasonlítanak-e ezek a vonalak és formák a természeti – mondjuk: eddig megismert – objektumokra – igen vagy nem?

Mégis a figuratív és a nem-figuratív – ezt egyre inkább érezzük – egymástól elütő álláspontot takar a világgal szemben.

Úgy sejtem, hogy a figuratív művészetben az istenhit él. (Vagy annak materialista változata.) Valamiféle fideizmus. Belenyugvás abba, amit a Teremtő létrehozott. Alaptétele: a másolás. Az, hogy itt a teremtett világ, ne akarj tehát új formákat létrehozni. A nem-figuratív művész lázadó angyal, tudást ízlelő ember, a quos ego hiúságával teremt. Nem is csoda, ha rajta aztán isten büntetése el nem marad.

Ennek az eretnekségnek a leheletét érzem ezeken az Özönvíz-freskókon.

 

*

 

Ez volt az a pillanat – az isteni elhatározásé, hogy vízözönnel elpusztítja a világot –, amikor az Isten bejött az absztrakt művész utcájába.

Mindkettőjüknek elegük lett a teremtett világ formáiból, a fajták fejlődésével kitenyésztett élőlényekből – az embert is beleértve.

Az absztrakt művészet ábrái az Isten rendelkezésére állnak most már egy legközelebbi, valamivel radikálisabb vízözön utánra, ha éppen kedve van valami más alapon megcsinált rekonstrukcióra.

 

*

 

Az Özönvíz nagy repróit hazahoztam, és kiraktam őket a gyerekek szobájában.

Másnap megkértek, vigyem ki onnét a képeket.

És eszembe jutott a történet, valamikor Uccellóról olvastam: elhívta egy éjszaka magához Donatellót, hogy megmutassa új képét, levette róla a kendőt; Donatello belesápadt, és gyorsan újból letakarta.

– Nem emberi szemnek szól, amit te festesz, Paolo – ilyesmit suttogott zavartan a vendég. – Ne mutass nekem se olyasmit, amit rejtegetned kéne.

A kép témája különben a Hitetlenség volt. A Tamás-kapu fölé szánta Uccello, a Régi Vásártérre.

 

*

 

Francia életrajzírója, Philippe Soupault csodálkozik rajta, hogy mily kevesen és mily keveset írtak róla, ellentétben a reneszánsz többi mesterével. „Aki tanulmányozni akarja, mintha falnak menne, mintha a semmivel találkoznék…”

Arcképét, úgy emlékszem, Párizsban láttam a Louvre-ban. Nem látszik rajta, hogy őrült volt. Hogy megszállott. A maga alkotta öntörvényű világ harmóniája visszfénylik szép, méltóságteljes arcán. Leonardóhoz hasonlít.