Boldog újévet, Firenze!

Villani krónikájának XI. könyve egy rémes árvíz leírásával kezdődik, amely csaknem egész Toscanát és Firenzét elpusztította. Ez a hetedfél századdal ezelőtti árvíz körülbelül az volt, mint most a novemberi. Ha az egykori krónikákat újra elolvassuk, szinte megbabonáz a sok hasonlóság az eseményekben…

De nemcsak a pusztuláshoz van a krónikában párhuzam. Alighogy elvonult a víz, s hogy elcsitult a nyomában járó tűzvész, a krónikás leírja, hogyan fogtak hozzá a firenzeiek a károk helyrehozatalához – 25 000 aranyforintba került csak a Carraia-híd ujjéépítése. (El is készült másfél évre rá.) És szabályozták az Arnót, és rendbe hozták a partjait.

És az építés lendülete egyszer csak túlfutott a károkon. A pokolsárral bevert templomfalak mellett akkor kezdték felrakni a világ csudáját, a 85 méteres Campanilét – „az egyház homlokzatától oldalvást a Szent János téren”. Ez az a karcsú, fehér márványjel Firenze egén, amely azóta is a legtökéletesebben fejezi ki a várost, a város nevét, a virágzást, a címerében viselt liliomot. „Az építőbizottságnak a vezetőjévé és felügyelőjévé községünk Giotto mester polgártársunkat tette, korának legkiválóbb festőművészét, aki minden alakot, mozdulatot a természet után vett le. Giotto mester kiválósága és jósága jutalmául kapta a községtől ezt a megbízást.”

1966 nemcsak a második firenzei árvíznek volt az esztendeje, hanem véletlenül a Giottóé is. Éppen hétszáz évvel ezelőtt született Vespignanó-ban az a parasztgyerek, akit a kecskéi mellől és a porba írt rajzai mellől vitt be magával a városba Cimabue, hogy ott és szerte Itáliában „a természet után levett alakjaival” megteremtse az európai festészetnek máig, mondjuk Picassóig tartó legnagyobb korszakát. Firenze megrendítő katasztrófájának idei esztendejében szinte jelkép az, hogy Giotto neve ott van a naptárban. Hiszen pontosan azt a teremtő géniuszt idézi az ez évi Giotto-jubileum, aki a régi árvíz után, 1334. július 18-án elkezdte a Harangtorony építését, egyszer s mindenkorra hitet téve a polgártársai előtt, hogy ha a pusztulás kezdi környékezni a Várost, akkor kell éppen a legszebb, a legmaradandóbb és a legmagasabbra törő tettekben gondolkodni.

Az itáliai művészet minden csodája – ha a földet megbolygatjuk alatta, látjuk – romokra épült. Giotto éppen ennek a mindig újrakezdő és mindig szebbet akaró olasz népi építőkedvnek az egyik legigazibb és legkedvesebb képviselője. Ez az építőkedv itt csakugyan a nép géniuszából fakad. Hiszen nemcsak Giotto jön a falusi pásztorok közül – a reneszánsz művészet általában: a világ egyik legplebejusabb mozgalma. Elég megnézni a firenzei mesterek nevét, kis falvakra és kis városokra utal: Vinci, Fiesole, Panicale – vagy az apa iparosműhelyére, esetleg a mama piaci standjára: Sarto, Castagno, Pollaiuolo, Ghirlandaio…

A baloldali tömegek, s általában az egész olasz fiatalság nagyszerűen viselkedett az árvíz idején, s önfeláldozóan dolgozott, hogy rendbe hozzák a várost, és azt az örökséget, amely műkincsekben és százezernyi könyvbe bekötve ázott el a múzeumok földszintjén, a könyvtárak és levéltárak pinceraktáraiban. De Villani krónikája nyomán szinte bizonyosra vehetjük, hogy arról is fogunk hírt kapni, hogy az olasz teremtő géniusz valami új alkotásba kezdett, talán éppen az istentől legjobban meglátogatott helyek valamelyikén.

 

*

 

A Mediciek palotájában, azon a feledhetetlenül bensőséges és ünnepélyes fogadáson, amelyet a firenzei tartomány nevében Giorgio Mori adott a magyar színészek és kísérőik számára, az üdvözlő beszédek után, s még a vacsora előtt elszéledtünk a kivilágított termekben. Végigsétáltunk a könyvtáron. Hát igen, most már tudom, milyen lehetett Mátyás könyvtára. Azután néhányan ott találtuk magunkat egy erkélyen, amely egy eddig soha nem látott és nem is sejtett belső udvarra nézett.

Nem is udvar, inkább zárt kert volt az odalent. Babérfák álltak dézsákban a pontos geometriával tagolt négyszögben. Egyenes utak, és az utak között gyepágyak. És mindenütt fehér márványszobrok. Hogy kút és vízmedence volt-e a kertben, már nem emlékszem. A harmóniára emlékszem, s ez olyan tökéletes volt, hogy elfeledtette a részleteket, amelyekből felépült.

Senki sem járt lent a kertben.

Talán nem is szolgált ez a kert másra, csak hogy ünnepi alkalmakkor, színes ünnepi öltözetben néhány pár táncoljon benne, vagy hogy humanista filozófusok sétálgassanak az útjain, Platón ideáiról disputálva.

S most pedig már egyes-egyedül csak arra szolgál, hogy idefentről mint egy képet nézhessük, mint egy négyszögletes keretbe zárt, váratlanul feltáruló mesterséges tájképet.

V. is ott volt az erkélyen.

– Ez a kert csakugyan érdek nélkül tetszik. Olyan szép, hogy már nem is kelt hiányérzetet. Nem kívánok tőle többet, mint amit ebben a pillanatban adni tud. Egy zenedarabhoz hasonlít a hatása… Vége. Már be is mehetünk az erkélyről, kezdődik a vacsora, aztán mehetünk el a Medici-palotából, s hamarosan Firenzéből is, de milyen megnyugtató lesz tudni, hogy bárhol és bárhogyan élünk is, van Olaszország közepén egy négyszögletes kis kert, világos geometriai rend szerint tagolva, hófehér szobrokkal, zöldesfekete babérfákkal, s hogy ez a kert változatlanul és zavartalanul létezik…

Ilyesmit beszéltünk. Hogy ebből mit fogalmazott meg V., s mit dadogtam el én, már nem tudom.

Amikor aztán két hét múlva, jó pár ezer kilométerre Itáliától, az első híreket kezdtem olvasni róla, hogy a mocskos víz mindent elöntött Firenzében, az egyik legelső gondolatom, firenzei barátaim mellett, épp ez a kert volt. A kert szép mértani rendje, amely elmerült a zavaros víz alatt, a babérfák, amelyek még biztosan odakint áztak a véget nem érő esőben, a hófehér szobrok, amelyeknek a combjára vagy a derekára zsíros, fekete körvonalat húz a vízen úszkáló szivárványos nafta.

És ahol a híreket olvastam, messze Európától, hirtelen megéreztem ebből a katasztrófából és a feltörő szorongó fájdalomból, amit eddig csak a szellem önkínzó képzelgésének hittem, hogy milyen törékeny is a mi Európánk. És ha baja esnék, milyen pótolhatatlan.

Firenze veszedelmén, amelyre úgy felsajdult, és amelyre olyan tettre kész lett az európai szolidaritás, talán megtanuljuk most már egy kissé jobban félteni azt a jó sorsában könnyen megoszló, de balsorsában mindig oszthatatlan világrészünket.