Poklok, mennyországok

Santa Croce. Ezt a templomot szeretem a legjobban Firenzében. Talán azért, mert közel van a könyvtárhoz, s megszoktam, hogy erre jártamban mindig betérjek ide.

Talán azért, mert nem is annyira templom, mint inkább temető.

Az elején még csak kerülgeti az ember a kövön a márványlapokat, mégsem akar folyton sírokon taposni. De nem lehet kikerülni őket. Mindenütt sír van. Bele kell nyugodnunk, az élő a sírokon jár. Nem kell a kegyeletest játszani, értelmetlen tojástánc volna. Majd aztán alul kerülünk mi is, s akkor majd rajtunk fognak taposni a túlélők.

Az egyik padban egy szerzetes ül, imádkozik. Ő mindenesetre levont valami konzekvenciát abból a felismerésből, hogy egy csonthalmazon mászkálunk…

Ha jobbról kezdjük a sétát a templomban, Michelangelo sírjával kezdjük. Ha balról, Galileiéval.

Most jobbról kezdem.

Mint a temetőben, itt is minél többször jár az ember, annál többször éri a meglepetés: hát ez is itt van?

Machiavelli. Rossini. Ugo Foscolo. Cherubini. Rafael Mengs, a rézmetsző – „a rézmetszők fejedelme”, mondja udvariasan a sírfelirat.

Galilei síremléke végett jó nagy felületen leverték a falról a régi freskókat. Körben azért maradtak ott némi freskómaradványok. Mennyországban röpködő angyalok. Az ő mennyországukat foglalta most el Galilei teste a márványkoporsóban. S a koporsó fölött, diadalmas mosollyal, a márványportréja. Olyan, mintha áttörte volna magát ezen a naiv mennyországon. S ha életében nem egészen sikerült, halálában szétrobbantotta. Csak foszlányokban lóg körülötte a falon néhány érvényét veszített, kilakoltatott, kósza angyal.

Ezeknek a suta-fura angyaloknak a kedvéért kellett volna neki visszavonnia a tanait.

Hogy ezek az angyalok, ezek az oly nyilvánvalóan nem létező angyalok, ezek az oly életképtelen angyalok tovább röpködhessenek a mozdulatlan föld fölött, az örök mennyországban.

 

*

 

Milyen büszke, milyen mértéktartó a sírfelirata:

Galilaeus Galilei patric. flor. geometriae astronomiae philosophiae maximus restitutor.

S még egy sor, hogy senki sem volt hozzá mérhető a maga korában. És hogy 78 évet élt.

A felirat nem az eredeti felfedezéseit dicséri – restitutor, a törvények újra megfogalmazója.

Az az angyalos mennyország, amelynek itt foltokban a nyomait látjuk csak, közjáték volt a rég felismert törvényű ég alatt.

 

*

 

Túloldalt, Donatello Angyali üdvözletét most éri el a reggeli nap.

Ezen is persze egy angyal. Ez is a mennyből jött. Csakhogy ennek az angyalnak a hazáját nem cáfolta meg Galilei.

Donatello angyaláról még azt is feltételezem, hogy nemcsak Máriához volt bejáratos, hanem később Galileihez is, fizikai és csillagászati kurzusra. Mert egy ilyen angyaltól még az is kitelik, hogy jelenti: „Halandók, örvendjetek! Vége van a geocentrikus világszemléletnek – halleluja!”

 

*

 

A Nemzeti Könyvtár egyik oldalkapuja nyitva. Bent valami kiállítás van. Ahogy kintről látszik: képkiállítás. Megnézem, mi az. Bár sietek. Épp csak beugrom – gondolom.

Egy óra hosszára bent ragadok. Nem lehet betelni a képekkel. Minden kép egy másik világ. Egy másik másvilág. Mert minden kép egy vízió a Pokolról. S mikor a földszinti termeknek úgy-ahogy a végére érek, az őr kedvesen figyelmeztet:

– Uram, ha felfárad a lépcsőn, odafent találja a Purgatóriumot és a Mennyországot.

– Mindjárt, uram, csak még hadd gyönyörködjem egy kicsit a Pokolban. Ha szabad, végigfutok még egyszer rajta.

– Tessék csak. Bár kevesen jönnek ide, aki bejön, az mind el van ragadtatva…

A legnagyobb gazdagság találkozik itt a legnagyobb gazdagsággal.

Dante képzelete a gyerekek képzeletével.

Olasz gyerekek rajzai vannak itt kiállítva. Ahogy ők látják az Isteni színjáték egyes alakjait és jeleneteit. Ahányan rajzolják, annyiféleképpen. Olvastam egyszer egy tanulmányt arról, hogy miféle állat is volt az a foltos vadmacskaféleség, amelyik elsőnek rettentette vissza az eltévedt Dantét. Mert lehetett párduc, gepárd, leopárd… De a természetrajz nem kínál olyan bő választékot, mint a gyerekképzelet. Miféle vízözön előtti bestiárium ajtaja nyílik meg itten? És minden gyerek számára más arca van a gyerekei húsát rágó Ugolinónak is…

Csak éppen az az egyetlen látásmód hiányzik, amelyet a felnőttek pedig oly eltökélten tukmálnak rá a gyerekekre, rajzban-filmben, a Walt Disney-féle giccs-mesevilágban.

„Az Isten ideadta a világot, hogy vitatkozzanak rajta az emberek gyermekei” – mondja a Prédikátor. Így adta ide Dante is a maga költői világát a tudósoknak és a gyerekeknek. Hadd vitatkozzanak ők is rajta.

Annyi tudós kommentár után íme a gyerekek kommentárjai.

Micsoda kongeniális Dante-magyarázók!

 

*

 

Valamikor, a felszabadulást követő nagy felszabadulásban nálunk is születtek efféle kísérletek. Fessék csak a gyerekek a világot úgy, ahogy ők látják! A világot, meg az olvasmányaikat. Genfben, a Bureau International d’Éducation magyar standján 1946-ban én is rendeztem kiállítást a kúnszentmiklósi gyerekek vízfestményeiből. A szürrealizmus iskoláját megjárt költők jöttek oda ámulni a gyerekek csodavilágán – világain. Hiszen ott is az volt a legelképesztőbb, hogy mindegyikük világa milyen sajátos, személyes, egyszeri és öntörvényű. Egy Bracque-ot egy Picassóval könnyebb összetéveszteni, bizonyos korszakokban, mint egy szentmiklósi Szappanos Balázst egy Apostol Péterrel.

Ahogy Olaszország minden iskolájában festik most a gyerekek a maguk Dante-fantáziáit, úgy festették annak idején Kúnszentmiklóson Vargha Balázs kisdiákjai János vitéz találkozását az óriással. Micsoda lélektani teszt-sorozat volt az is, hogy a Félelmetesnek és a hetyke Bátorságnak hányféle arca él bennünk!

 

*

 

A Nemzeti Könyvtár épülete összefügg a Santa Croce kolostorával. A könyvtárosok meg az olvasók tízóraizni, levegőzni kisétálhatnak a kolostor kerengője fölé.

Itt jut eszembe, hogy Dante első iskoláit épp ebben a kolostorban járta. Vajon melyik ablak mögött tanult írni, olvasni?

És a gyerekrajz-kiállítás után nem nehéz elképzelni, hogy kisiskolás kora óta etette ő a foltos párducokat, griffeket, rémes ugolinókat gyerekképzelete különbejáratú bestiáriumában, s így tartotta életben őket.

Egy kilencéves kisfiú átfut odalent a kerengőn, szívében az imént meglátott nyolcesztendős Beatrice Portinari feledhetetlen képével…

Mostantól kezdve egy mennyországot is életben kell tartania.

A többi kisdiák pedig elhozza a rajzait, ajándékba, mert ma köszöntik fel iskolatársukat, hétszázadik születésnapján.