Miért szép?

A Földközi-tenger medencéjének egy részlete. Régi térkép. A csizma orra látszik, a rúgás lendületében. Hegyén Szicília. Lent az afrikai partok. S a térkép kellős közepén Szardínia, mintha csak a világ közepe volna. Ezért is vettem meg. Egy szárd barátomnak szánom, aki (mint a szigetlakók legtöbbször) nagy patrióta.

Addig is kiraktam a komódra. És napról napra nagyobb gyönyörűséggel bámulom. Lehet, hogy a végén nem is fogom odaadni.

Nehéz volna megmondani, hogy mi tetszik rajta.

Ezen a térképen minden vonás elvont számítások eredménye volt, tulajdonképpen egy grafikon. Amit itt látunk, az emberi szem számára (legalábbis a mi korunkig, a szputnyikok koráig) nem is volt soha látható, a tekintet ebből a több ezer kilométeres partból legföljebb egy-egy öbölnyit tud átfogni. Még csak azt se mondhatjuk tehát, hogy ezeket a formákat megszokta a szemünk, és ezért megszerette, mint – mondjuk – egy kedves hegyvonulat rajzát.

Absztrakt ábra ez a Teremtés második napjának a nagy eseményéről, amikor Isten elválasztotta a vizeket a szárazföldtől. Merő véletlen, hogy a part hogyan kanyarog, hiszen a föld és a víz választóvonala a vulkáni erők és a tengerszint magasságának esetlegességeiből adódott.

Akkor miért szép, mégis?

Az egyik magyarázat az, hogy ősi hajóskedvet (odysseusit) ébreszt fel bennünk a Mediterráneumnak a legsematikusabb jelzése is.

Aki Szicíliában utazik, sohasem fogja észlelni, hogy háromszögű a sziget, s lám, már a régi görögök számára jelkép lett a Szicília-forma háromszög…

A másik magyarázat az, hogy amit az emberi szellem rekonstruál, redukál, lejelképez: szép lehet, ha nem hasonlít is semmi szemmel láthatóhoz.

Csak a lényeghez. A valóság leglényegéhez.

Így egy lázgörbe is megrendítően szép lehet, és lélekemelő és tragikus egy elektroenkefalogramm is.