A szemek

Térképről már eléggé megtanultam, agyamba fényképeztem, lépéseimbe idegeztem Olaszországot, amikor aztán a háború után végre csakugyan eljutottam a földjére. Úgy jártam-keltem a városaiban, mint aki nem tévedhet el. Még behunyt szemmel sem.

Padovában az állomásról menet tudtam, sőt a lábaim is tudták, hogy milyen messzire lesz Giotto kápolnája, s onnan a Mantegnáé.

A Giottóét meg is találtam.

De onnan kijövet megzavarodtam, mint a vándormadár, aki körül nem gyulladnak ki este az ismerős csillagképek.

– Hol van az Eremitani-templom?

– Lebombázták.

 

*

 

Rómában mégis találkoztam a padovai Eremitani freskóival.

Nem messzire a Vasas Szent Péter-templomtól van az egykori Borgia-palota, s benne az olasz műemlékvédelem főhadiszállása.

Itt volt, hatalmas asztalokra kiteregetve, mindaz a színes maltertörmelék és festékpikkely, amit az Eremitani romhalmazából sikerült összeguberálni.

És ebből kéne majd megint összerakni Mantegna egész képeskönyvét. Szent Kristóf történetét. Jakab apostolét. Micsoda lehetetlen kirakós játék ez! Micsoda „puzzle”!

Azok a faldarabkák, amelyeknek közük lehetett a freskókhoz, színek szerint voltak csoportosítva. Az egyik asztalon a kékek, a másikon a testszínek és így tovább.

S volt egy asztal. Ezen voltak a szemek.

Az apostolok szemei. A római hivatalnokoké. A katonáké. A hóhéroké. A császároké. Hol az az utolsó ítélet angyala, hol az a restaurátor, aki ezeket szétválasztja? Fiatal szemek, öreg szemek, gyerekszemek, női szemek. Zöldek, barnák, véreresek. Csupa fél szem. Sőt, negyed szemek.

Mintha egy akvárium fölé hajoltam volna. Különös, színes halak tömege néz fel a mélyből. Csupaszem halak tömege. És mind rám néz. Kocsonyás állag, amelyben az öntudat sűrű buborékokat vet. Minden buborékba belefér a világ. Azt isszák most is, mohón, tágult pupillákkal, félig csukódott szemhéjak alól, megfagyott rebbenéssel, üvegesen, fátyolon át, csillogó gyermekbizalommal vagy könnyekben úszva. Kíváncsi, falánk tanúk. A hozzájuk tartozó testek ott maradtak valahol a romok közt, szétszálltak a levegőben, vagy szerencsés esetben itt hevernek valamelyik szomszédos asztalon. A ruhájuk is. Ők már csak szemek. Üvegtestek garmadája. Egyetlen óriás miskolci kocsonya, amelyből rám pislog a reneszánszban újjáéledt emberiség.

Mert az Eremitani freskóin, Mantegna keze alatt, annak idején az emberiségnek egy modellje született meg. A szép testű, komoly tekintetű egyéniségek sora, márványpaloták ívei alatt. Érvényes mintaképül szolgált ez a modell a reneszánszban és később is. Éppúgy szólt az olaszokhoz, mint az északi népekhez. Goethéhez is.

Nemcsak az egyetem nevelt humanizmusra, Padovában (mennyi magyar diákot is!), hanem neveltek az Eremitani freskói is. Bátorságra és szabad vizsgálódásra tanítottak ezek a szemek egykor fönt a templomfalakon.

És most itt vannak.

Visszasüppedve a létnek valami primitív állapotába. Vissza az ősmocsárba.

Egy háború után.

Mennyi kutató tekintet. Nem is lehet sokáig állni a pillantásukat. Lehunyom a szemem.