Itália

 

A szemek

Térképről már eléggé megtanultam, agyamba fényképeztem, lépéseimbe idegeztem Olaszországot, amikor aztán a háború után végre csakugyan eljutottam a földjére. Úgy jártam-keltem a városaiban, mint aki nem tévedhet el. Még behunyt szemmel sem.

Padovában az állomásról menet tudtam, sőt a lábaim is tudták, hogy milyen messzire lesz Giotto kápolnája, s onnan a Mantegnáé.

A Giottóét meg is találtam.

De onnan kijövet megzavarodtam, mint a vándormadár, aki körül nem gyulladnak ki este az ismerős csillagképek.

– Hol van az Eremitani-templom?

– Lebombázták.

 

*

 

Rómában mégis találkoztam a padovai Eremitani freskóival.

Nem messzire a Vasas Szent Péter-templomtól van az egykori Borgia-palota, s benne az olasz műemlékvédelem főhadiszállása.

Itt volt, hatalmas asztalokra kiteregetve, mindaz a színes maltertörmelék és festékpikkely, amit az Eremitani romhalmazából sikerült összeguberálni.

És ebből kéne majd megint összerakni Mantegna egész képeskönyvét. Szent Kristóf történetét. Jakab apostolét. Micsoda lehetetlen kirakós játék ez! Micsoda „puzzle”!

Azok a faldarabkák, amelyeknek közük lehetett a freskókhoz, színek szerint voltak csoportosítva. Az egyik asztalon a kékek, a másikon a testszínek és így tovább.

S volt egy asztal. Ezen voltak a szemek.

Az apostolok szemei. A római hivatalnokoké. A katonáké. A hóhéroké. A császároké. Hol az az utolsó ítélet angyala, hol az a restaurátor, aki ezeket szétválasztja? Fiatal szemek, öreg szemek, gyerekszemek, női szemek. Zöldek, barnák, véreresek. Csupa fél szem. Sőt, negyed szemek.

Mintha egy akvárium fölé hajoltam volna. Különös, színes halak tömege néz fel a mélyből. Csupaszem halak tömege. És mind rám néz. Kocsonyás állag, amelyben az öntudat sűrű buborékokat vet. Minden buborékba belefér a világ. Azt isszák most is, mohón, tágult pupillákkal, félig csukódott szemhéjak alól, megfagyott rebbenéssel, üvegesen, fátyolon át, csillogó gyermekbizalommal vagy könnyekben úszva. Kíváncsi, falánk tanúk. A hozzájuk tartozó testek ott maradtak valahol a romok közt, szétszálltak a levegőben, vagy szerencsés esetben itt hevernek valamelyik szomszédos asztalon. A ruhájuk is. Ők már csak szemek. Üvegtestek garmadája. Egyetlen óriás miskolci kocsonya, amelyből rám pislog a reneszánszban újjáéledt emberiség.

Mert az Eremitani freskóin, Mantegna keze alatt, annak idején az emberiségnek egy modellje született meg. A szép testű, komoly tekintetű egyéniségek sora, márványpaloták ívei alatt. Érvényes mintaképül szolgált ez a modell a reneszánszban és később is. Éppúgy szólt az olaszokhoz, mint az északi népekhez. Goethéhez is.

Nemcsak az egyetem nevelt humanizmusra, Padovában (mennyi magyar diákot is!), hanem neveltek az Eremitani freskói is. Bátorságra és szabad vizsgálódásra tanítottak ezek a szemek egykor fönt a templomfalakon.

És most itt vannak.

Visszasüppedve a létnek valami primitív állapotába. Vissza az ősmocsárba.

Egy háború után.

Mennyi kutató tekintet. Nem is lehet sokáig állni a pillantásukat. Lehunyom a szemem.

Miért szép?

A Földközi-tenger medencéjének egy részlete. Régi térkép. A csizma orra látszik, a rúgás lendületében. Hegyén Szicília. Lent az afrikai partok. S a térkép kellős közepén Szardínia, mintha csak a világ közepe volna. Ezért is vettem meg. Egy szárd barátomnak szánom, aki (mint a szigetlakók legtöbbször) nagy patrióta.

Addig is kiraktam a komódra. És napról napra nagyobb gyönyörűséggel bámulom. Lehet, hogy a végén nem is fogom odaadni.

Nehéz volna megmondani, hogy mi tetszik rajta.

Ezen a térképen minden vonás elvont számítások eredménye volt, tulajdonképpen egy grafikon. Amit itt látunk, az emberi szem számára (legalábbis a mi korunkig, a szputnyikok koráig) nem is volt soha látható, a tekintet ebből a több ezer kilométeres partból legföljebb egy-egy öbölnyit tud átfogni. Még csak azt se mondhatjuk tehát, hogy ezeket a formákat megszokta a szemünk, és ezért megszerette, mint – mondjuk – egy kedves hegyvonulat rajzát.

Absztrakt ábra ez a Teremtés második napjának a nagy eseményéről, amikor Isten elválasztotta a vizeket a szárazföldtől. Merő véletlen, hogy a part hogyan kanyarog, hiszen a föld és a víz választóvonala a vulkáni erők és a tengerszint magasságának esetlegességeiből adódott.

Akkor miért szép, mégis?

Az egyik magyarázat az, hogy ősi hajóskedvet (odysseusit) ébreszt fel bennünk a Mediterráneumnak a legsematikusabb jelzése is.

Aki Szicíliában utazik, sohasem fogja észlelni, hogy háromszögű a sziget, s lám, már a régi görögök számára jelkép lett a Szicília-forma háromszög…

A másik magyarázat az, hogy amit az emberi szellem rekonstruál, redukál, lejelképez: szép lehet, ha nem hasonlít is semmi szemmel láthatóhoz.

Csak a lényeghez. A valóság leglényegéhez.

Így egy lázgörbe is megrendítően szép lehet, és lélekemelő és tragikus egy elektroenkefalogramm is.

Olasz szellem

Alig van derűsebb olvasmány egy jó olasz szótárnál.

Ahogy majd minden szónak felsorolja a három-négy-öt kicsinyített formáját, a nagyított formáját és a megvető formáját – a felsorolás végén néha még feltűnik egy példa arra is, hogy az illető szó értelme hogy fordul ellentétesre, iróniával.

A szavaknak ez az ide-oda forgathatósága arra biztatja a szellemet, hogy éljen is vele. Forgassa, pörgesse őket. Bizonyos, hogy ha ugyanegy tőről tízféle végződéssel nevezhetek meg valamit (például a madárkalitkát: gabbia, gabbietta, gabbina, gabbiuccia, gabbiuola, gabbiolina, gabbiettina, gabbione, gabbiaccia, gabbiata – Palazzi szótára ezeket sorolja fel), a bőség zavara a bőség örömével együtt jelentkezik, minden fogalom agyonbecézhető, vagy egy lódítással óriásra növelhető: válogathatok, hogy melyik nevén nevezzem. A mindig oly könnyen elszíntelenedő fogalmakhoz folyton feleleveníthetünk valami személyes és inspirációval teljes kapcsolatot. Ahogy az anya új meg új névvel szólítgathatja kicsinyét, a szerelmes a szerelmesét. (Mintha majd minden fogalommal végig lehetne játszani az Erzsi-Erzsike-Böske-Erzsók-Erzsébet stb. skálát.)

S kiderül az is, a legtöbb szóról, hogy használják valami ironikus kifejezésben. S micsoda telitalálatok ezek! Az emberismeretnek, a történelmi tapasztalatoknak micsoda fölényes summázatai! Szótári idézetként is egy-egy Goldoni- vagy Pirandello-jelenet fénypontját csillantják föl.

Gabbia di matti = bolondok ketrece, az egymással meg nem férő munkatársakról, családtagokról. De az egész világra is mondhatjuk, de még mennyire: bolondok ketrece.

Egy oldallal odébb, ahol a tiszti rangjelzés olasz megfelelőjét közli (gallone), az idézett példák közül mindjárt szembeszökik egy ironikus példa: ignoranza gallonata = magas rangra emelt tudatlanság, kitüntetésekkel feldíszített tudatlanság.

Az ember szinte látja, ahogy bejön a színpadra, vagy fellép az egyetemi katedrára. A kiemelt hólyag.

Poklok, mennyországok

Santa Croce. Ezt a templomot szeretem a legjobban Firenzében. Talán azért, mert közel van a könyvtárhoz, s megszoktam, hogy erre jártamban mindig betérjek ide.

Talán azért, mert nem is annyira templom, mint inkább temető.

Az elején még csak kerülgeti az ember a kövön a márványlapokat, mégsem akar folyton sírokon taposni. De nem lehet kikerülni őket. Mindenütt sír van. Bele kell nyugodnunk, az élő a sírokon jár. Nem kell a kegyeletest játszani, értelmetlen tojástánc volna. Majd aztán alul kerülünk mi is, s akkor majd rajtunk fognak taposni a túlélők.

Az egyik padban egy szerzetes ül, imádkozik. Ő mindenesetre levont valami konzekvenciát abból a felismerésből, hogy egy csonthalmazon mászkálunk…

Ha jobbról kezdjük a sétát a templomban, Michelangelo sírjával kezdjük. Ha balról, Galileiéval.

Most jobbról kezdem.

Mint a temetőben, itt is minél többször jár az ember, annál többször éri a meglepetés: hát ez is itt van?

Machiavelli. Rossini. Ugo Foscolo. Cherubini. Rafael Mengs, a rézmetsző – „a rézmetszők fejedelme”, mondja udvariasan a sírfelirat.

Galilei síremléke végett jó nagy felületen leverték a falról a régi freskókat. Körben azért maradtak ott némi freskómaradványok. Mennyországban röpködő angyalok. Az ő mennyországukat foglalta most el Galilei teste a márványkoporsóban. S a koporsó fölött, diadalmas mosollyal, a márványportréja. Olyan, mintha áttörte volna magát ezen a naiv mennyországon. S ha életében nem egészen sikerült, halálában szétrobbantotta. Csak foszlányokban lóg körülötte a falon néhány érvényét veszített, kilakoltatott, kósza angyal.

Ezeknek a suta-fura angyaloknak a kedvéért kellett volna neki visszavonnia a tanait.

Hogy ezek az angyalok, ezek az oly nyilvánvalóan nem létező angyalok, ezek az oly életképtelen angyalok tovább röpködhessenek a mozdulatlan föld fölött, az örök mennyországban.

 

*

 

Milyen büszke, milyen mértéktartó a sírfelirata:

Galilaeus Galilei patric. flor. geometriae astronomiae philosophiae maximus restitutor.

S még egy sor, hogy senki sem volt hozzá mérhető a maga korában. És hogy 78 évet élt.

A felirat nem az eredeti felfedezéseit dicséri – restitutor, a törvények újra megfogalmazója.

Az az angyalos mennyország, amelynek itt foltokban a nyomait látjuk csak, közjáték volt a rég felismert törvényű ég alatt.

 

*

 

Túloldalt, Donatello Angyali üdvözletét most éri el a reggeli nap.

Ezen is persze egy angyal. Ez is a mennyből jött. Csakhogy ennek az angyalnak a hazáját nem cáfolta meg Galilei.

Donatello angyaláról még azt is feltételezem, hogy nemcsak Máriához volt bejáratos, hanem később Galileihez is, fizikai és csillagászati kurzusra. Mert egy ilyen angyaltól még az is kitelik, hogy jelenti: „Halandók, örvendjetek! Vége van a geocentrikus világszemléletnek – halleluja!”

 

*

 

A Nemzeti Könyvtár egyik oldalkapuja nyitva. Bent valami kiállítás van. Ahogy kintről látszik: képkiállítás. Megnézem, mi az. Bár sietek. Épp csak beugrom – gondolom.

Egy óra hosszára bent ragadok. Nem lehet betelni a képekkel. Minden kép egy másik világ. Egy másik másvilág. Mert minden kép egy vízió a Pokolról. S mikor a földszinti termeknek úgy-ahogy a végére érek, az őr kedvesen figyelmeztet:

– Uram, ha felfárad a lépcsőn, odafent találja a Purgatóriumot és a Mennyországot.

– Mindjárt, uram, csak még hadd gyönyörködjem egy kicsit a Pokolban. Ha szabad, végigfutok még egyszer rajta.

– Tessék csak. Bár kevesen jönnek ide, aki bejön, az mind el van ragadtatva…

A legnagyobb gazdagság találkozik itt a legnagyobb gazdagsággal.

Dante képzelete a gyerekek képzeletével.

Olasz gyerekek rajzai vannak itt kiállítva. Ahogy ők látják az Isteni színjáték egyes alakjait és jeleneteit. Ahányan rajzolják, annyiféleképpen. Olvastam egyszer egy tanulmányt arról, hogy miféle állat is volt az a foltos vadmacskaféleség, amelyik elsőnek rettentette vissza az eltévedt Dantét. Mert lehetett párduc, gepárd, leopárd… De a természetrajz nem kínál olyan bő választékot, mint a gyerekképzelet. Miféle vízözön előtti bestiárium ajtaja nyílik meg itten? És minden gyerek számára más arca van a gyerekei húsát rágó Ugolinónak is…

Csak éppen az az egyetlen látásmód hiányzik, amelyet a felnőttek pedig oly eltökélten tukmálnak rá a gyerekekre, rajzban-filmben, a Walt Disney-féle giccs-mesevilágban.

„Az Isten ideadta a világot, hogy vitatkozzanak rajta az emberek gyermekei” – mondja a Prédikátor. Így adta ide Dante is a maga költői világát a tudósoknak és a gyerekeknek. Hadd vitatkozzanak ők is rajta.

Annyi tudós kommentár után íme a gyerekek kommentárjai.

Micsoda kongeniális Dante-magyarázók!

 

*

 

Valamikor, a felszabadulást követő nagy felszabadulásban nálunk is születtek efféle kísérletek. Fessék csak a gyerekek a világot úgy, ahogy ők látják! A világot, meg az olvasmányaikat. Genfben, a Bureau International d’Éducation magyar standján 1946-ban én is rendeztem kiállítást a kúnszentmiklósi gyerekek vízfestményeiből. A szürrealizmus iskoláját megjárt költők jöttek oda ámulni a gyerekek csodavilágán – világain. Hiszen ott is az volt a legelképesztőbb, hogy mindegyikük világa milyen sajátos, személyes, egyszeri és öntörvényű. Egy Bracque-ot egy Picassóval könnyebb összetéveszteni, bizonyos korszakokban, mint egy szentmiklósi Szappanos Balázst egy Apostol Péterrel.

Ahogy Olaszország minden iskolájában festik most a gyerekek a maguk Dante-fantáziáit, úgy festették annak idején Kúnszentmiklóson Vargha Balázs kisdiákjai János vitéz találkozását az óriással. Micsoda lélektani teszt-sorozat volt az is, hogy a Félelmetesnek és a hetyke Bátorságnak hányféle arca él bennünk!

 

*

 

A Nemzeti Könyvtár épülete összefügg a Santa Croce kolostorával. A könyvtárosok meg az olvasók tízóraizni, levegőzni kisétálhatnak a kolostor kerengője fölé.

Itt jut eszembe, hogy Dante első iskoláit épp ebben a kolostorban járta. Vajon melyik ablak mögött tanult írni, olvasni?

És a gyerekrajz-kiállítás után nem nehéz elképzelni, hogy kisiskolás kora óta etette ő a foltos párducokat, griffeket, rémes ugolinókat gyerekképzelete különbejáratú bestiáriumában, s így tartotta életben őket.

Egy kilencéves kisfiú átfut odalent a kerengőn, szívében az imént meglátott nyolcesztendős Beatrice Portinari feledhetetlen képével…

Mostantól kezdve egy mennyországot is életben kell tartania.

A többi kisdiák pedig elhozza a rajzait, ajándékba, mert ma köszöntik fel iskolatársukat, hétszázadik születésnapján.

Hír a távoli vízözönről

Ki tudja, hogy az Öreg Híd fecskefészek ékszerüzleteiből hány ezer igazgyöngyöt mosott ki a víz, s görget most csendesen az Arno fövenyében, vissza a tenger felé.

Boldog újévet, Firenze!

Villani krónikájának XI. könyve egy rémes árvíz leírásával kezdődik, amely csaknem egész Toscanát és Firenzét elpusztította. Ez a hetedfél századdal ezelőtti árvíz körülbelül az volt, mint most a novemberi. Ha az egykori krónikákat újra elolvassuk, szinte megbabonáz a sok hasonlóság az eseményekben…

De nemcsak a pusztuláshoz van a krónikában párhuzam. Alighogy elvonult a víz, s hogy elcsitult a nyomában járó tűzvész, a krónikás leírja, hogyan fogtak hozzá a firenzeiek a károk helyrehozatalához – 25 000 aranyforintba került csak a Carraia-híd ujjéépítése. (El is készült másfél évre rá.) És szabályozták az Arnót, és rendbe hozták a partjait.

És az építés lendülete egyszer csak túlfutott a károkon. A pokolsárral bevert templomfalak mellett akkor kezdték felrakni a világ csudáját, a 85 méteres Campanilét – „az egyház homlokzatától oldalvást a Szent János téren”. Ez az a karcsú, fehér márványjel Firenze egén, amely azóta is a legtökéletesebben fejezi ki a várost, a város nevét, a virágzást, a címerében viselt liliomot. „Az építőbizottságnak a vezetőjévé és felügyelőjévé községünk Giotto mester polgártársunkat tette, korának legkiválóbb festőművészét, aki minden alakot, mozdulatot a természet után vett le. Giotto mester kiválósága és jósága jutalmául kapta a községtől ezt a megbízást.”

1966 nemcsak a második firenzei árvíznek volt az esztendeje, hanem véletlenül a Giottóé is. Éppen hétszáz évvel ezelőtt született Vespignanó-ban az a parasztgyerek, akit a kecskéi mellől és a porba írt rajzai mellől vitt be magával a városba Cimabue, hogy ott és szerte Itáliában „a természet után levett alakjaival” megteremtse az európai festészetnek máig, mondjuk Picassóig tartó legnagyobb korszakát. Firenze megrendítő katasztrófájának idei esztendejében szinte jelkép az, hogy Giotto neve ott van a naptárban. Hiszen pontosan azt a teremtő géniuszt idézi az ez évi Giotto-jubileum, aki a régi árvíz után, 1334. július 18-án elkezdte a Harangtorony építését, egyszer s mindenkorra hitet téve a polgártársai előtt, hogy ha a pusztulás kezdi környékezni a Várost, akkor kell éppen a legszebb, a legmaradandóbb és a legmagasabbra törő tettekben gondolkodni.

Az itáliai művészet minden csodája – ha a földet megbolygatjuk alatta, látjuk – romokra épült. Giotto éppen ennek a mindig újrakezdő és mindig szebbet akaró olasz népi építőkedvnek az egyik legigazibb és legkedvesebb képviselője. Ez az építőkedv itt csakugyan a nép géniuszából fakad. Hiszen nemcsak Giotto jön a falusi pásztorok közül – a reneszánsz művészet általában: a világ egyik legplebejusabb mozgalma. Elég megnézni a firenzei mesterek nevét, kis falvakra és kis városokra utal: Vinci, Fiesole, Panicale – vagy az apa iparosműhelyére, esetleg a mama piaci standjára: Sarto, Castagno, Pollaiuolo, Ghirlandaio…

A baloldali tömegek, s általában az egész olasz fiatalság nagyszerűen viselkedett az árvíz idején, s önfeláldozóan dolgozott, hogy rendbe hozzák a várost, és azt az örökséget, amely műkincsekben és százezernyi könyvbe bekötve ázott el a múzeumok földszintjén, a könyvtárak és levéltárak pinceraktáraiban. De Villani krónikája nyomán szinte bizonyosra vehetjük, hogy arról is fogunk hírt kapni, hogy az olasz teremtő géniusz valami új alkotásba kezdett, talán éppen az istentől legjobban meglátogatott helyek valamelyikén.

 

*

 

A Mediciek palotájában, azon a feledhetetlenül bensőséges és ünnepélyes fogadáson, amelyet a firenzei tartomány nevében Giorgio Mori adott a magyar színészek és kísérőik számára, az üdvözlő beszédek után, s még a vacsora előtt elszéledtünk a kivilágított termekben. Végigsétáltunk a könyvtáron. Hát igen, most már tudom, milyen lehetett Mátyás könyvtára. Azután néhányan ott találtuk magunkat egy erkélyen, amely egy eddig soha nem látott és nem is sejtett belső udvarra nézett.

Nem is udvar, inkább zárt kert volt az odalent. Babérfák álltak dézsákban a pontos geometriával tagolt négyszögben. Egyenes utak, és az utak között gyepágyak. És mindenütt fehér márványszobrok. Hogy kút és vízmedence volt-e a kertben, már nem emlékszem. A harmóniára emlékszem, s ez olyan tökéletes volt, hogy elfeledtette a részleteket, amelyekből felépült.

Senki sem járt lent a kertben.

Talán nem is szolgált ez a kert másra, csak hogy ünnepi alkalmakkor, színes ünnepi öltözetben néhány pár táncoljon benne, vagy hogy humanista filozófusok sétálgassanak az útjain, Platón ideáiról disputálva.

S most pedig már egyes-egyedül csak arra szolgál, hogy idefentről mint egy képet nézhessük, mint egy négyszögletes keretbe zárt, váratlanul feltáruló mesterséges tájképet.

V. is ott volt az erkélyen.

– Ez a kert csakugyan érdek nélkül tetszik. Olyan szép, hogy már nem is kelt hiányérzetet. Nem kívánok tőle többet, mint amit ebben a pillanatban adni tud. Egy zenedarabhoz hasonlít a hatása… Vége. Már be is mehetünk az erkélyről, kezdődik a vacsora, aztán mehetünk el a Medici-palotából, s hamarosan Firenzéből is, de milyen megnyugtató lesz tudni, hogy bárhol és bárhogyan élünk is, van Olaszország közepén egy négyszögletes kis kert, világos geometriai rend szerint tagolva, hófehér szobrokkal, zöldesfekete babérfákkal, s hogy ez a kert változatlanul és zavartalanul létezik…

Ilyesmit beszéltünk. Hogy ebből mit fogalmazott meg V., s mit dadogtam el én, már nem tudom.

Amikor aztán két hét múlva, jó pár ezer kilométerre Itáliától, az első híreket kezdtem olvasni róla, hogy a mocskos víz mindent elöntött Firenzében, az egyik legelső gondolatom, firenzei barátaim mellett, épp ez a kert volt. A kert szép mértani rendje, amely elmerült a zavaros víz alatt, a babérfák, amelyek még biztosan odakint áztak a véget nem érő esőben, a hófehér szobrok, amelyeknek a combjára vagy a derekára zsíros, fekete körvonalat húz a vízen úszkáló szivárványos nafta.

És ahol a híreket olvastam, messze Európától, hirtelen megéreztem ebből a katasztrófából és a feltörő szorongó fájdalomból, amit eddig csak a szellem önkínzó képzelgésének hittem, hogy milyen törékeny is a mi Európánk. És ha baja esnék, milyen pótolhatatlan.

Firenze veszedelmén, amelyre úgy felsajdult, és amelyre olyan tettre kész lett az európai szolidaritás, talán megtanuljuk most már egy kissé jobban félteni azt a jó sorsában könnyen megoszló, de balsorsában mindig oszthatatlan világrészünket.

Szegény szörnyek

Szent György vágtatva jön, hogy leterítse a sárkányt, és kiszabadítsa Angelikát. Milyen elragadó ez a Szent György, ágaskodó fehér lován, maga talpig ezüstben – s milyen rusnya a sárkány, csámpás lábával, denevérszárnyaival…

Vajon melyikük szereti jobban Angelikát?

Uccello képén Szent György lándzsája egyenest a sárkány jobb szemébe fúródik. A sárkány másik szeméből kiolvasható a vád, de lehet, hogy mondja is, elkeseredetten, csattogó fogakkal, vérét köpve:

– Idejöttél elvenni az én Angelikámat, s én most megdöglök érte.

Angelika kecsesen és derűsen áll a Szörny mellett. Mint aki már Szentgyörgynének tekinti magát. A Szörny most még ordít, csapkod a farkával, de nemsokára kiadja páráját, s elterül itt a barlang előtt, mint egy kifordított, nagy zöld esernyő.

Angelika rabságának vége lesz.

Rabság?

Persze, hisz Angelika csuklóján most is ott az a vékony lánc, amelynek másik vége a sárkány nyakán van. Ez a kis lánc kétségtelenül a rabságot jelképezi, csak azt nem lehet pontosan tudni, hogy kinek a rabságát. Mert ez a lánc, amellyel össze vannak kötve, éppúgy lehet póráz is. Ezen vezetgeti Angelika a fenevadat. Ezzel viszi őt sétálni. Meg a bevásárló-körútjaira, ha múzeumzárás után kimentek még a Piccadillyre. Ilyenkor a Sárkány fizetett.

Uccello, aki lélekben már absztrakt volt

Az, hogy az emberiség egész pályafutása során ne tudjon meglenni vonalak, formák és színek egymás mellé rakása nélkül, önmagában már olyan rendkívüli, felderítetlen gyökerű, tehát irracionálisnak tetsző jelenség, hogy eltörpül mellette az a kérdés: hasonlítanak-e ezek a vonalak és formák a természeti – mondjuk: eddig megismert – objektumokra – igen vagy nem?

Mégis a figuratív és a nem-figuratív – ezt egyre inkább érezzük – egymástól elütő álláspontot takar a világgal szemben.

Úgy sejtem, hogy a figuratív művészetben az istenhit él. (Vagy annak materialista változata.) Valamiféle fideizmus. Belenyugvás abba, amit a Teremtő létrehozott. Alaptétele: a másolás. Az, hogy itt a teremtett világ, ne akarj tehát új formákat létrehozni. A nem-figuratív művész lázadó angyal, tudást ízlelő ember, a quos ego hiúságával teremt. Nem is csoda, ha rajta aztán isten büntetése el nem marad.

Ennek az eretnekségnek a leheletét érzem ezeken az Özönvíz-freskókon.

 

*

 

Ez volt az a pillanat – az isteni elhatározásé, hogy vízözönnel elpusztítja a világot –, amikor az Isten bejött az absztrakt művész utcájába.

Mindkettőjüknek elegük lett a teremtett világ formáiból, a fajták fejlődésével kitenyésztett élőlényekből – az embert is beleértve.

Az absztrakt művészet ábrái az Isten rendelkezésére állnak most már egy legközelebbi, valamivel radikálisabb vízözön utánra, ha éppen kedve van valami más alapon megcsinált rekonstrukcióra.

 

*

 

Az Özönvíz nagy repróit hazahoztam, és kiraktam őket a gyerekek szobájában.

Másnap megkértek, vigyem ki onnét a képeket.

És eszembe jutott a történet, valamikor Uccellóról olvastam: elhívta egy éjszaka magához Donatellót, hogy megmutassa új képét, levette róla a kendőt; Donatello belesápadt, és gyorsan újból letakarta.

– Nem emberi szemnek szól, amit te festesz, Paolo – ilyesmit suttogott zavartan a vendég. – Ne mutass nekem se olyasmit, amit rejtegetned kéne.

A kép témája különben a Hitetlenség volt. A Tamás-kapu fölé szánta Uccello, a Régi Vásártérre.

 

*

 

Francia életrajzírója, Philippe Soupault csodálkozik rajta, hogy mily kevesen és mily keveset írtak róla, ellentétben a reneszánsz többi mesterével. „Aki tanulmányozni akarja, mintha falnak menne, mintha a semmivel találkoznék…”

Arcképét, úgy emlékszem, Párizsban láttam a Louvre-ban. Nem látszik rajta, hogy őrült volt. Hogy megszállott. A maga alkotta öntörvényű világ harmóniája visszfénylik szép, méltóságteljes arcán. Leonardóhoz hasonlít.

A törékeny mű becse

Amikor a szép művek (túl szép művek) süllyesztőjében már félig-meddig eltűnni látszott Michelangelo fiatalkori Pietàja, a Szent Péter templombeli, s már csak a jámbor és naiv zarándokok csodálták ezt a fiánál fiatalabb anyát, hiszen a kicsit is jobb ízlésűek tudták a leckét: az öregkori Pietàk számítanak, a firenzei dómbeli meg a Rondanini – akkor bement a templomba az őrült magyar a nagy kalapáccsal, és szétverte a legszebb Mária-arcot.

Szilánkjaiból a szobor utána szerencsésen összeragasztódott. Forradásai szinte láthatatlanok a törhetetlen üvegharangon át, amely alá bedugták további magyar kalapácsos turistáktól megvédendő.

De meg kell adni, a merénylet jót tett a szobor hanyatló műbecsének.

A Szent Péter-templom Pietàja megint divatba jött.

A hétfájdalmú Szűznek újabb szenvedése, amelyet a Tóth nevű magyar mért rá, szinte esztétikai valőrré vált.

Bámulva és legmélyebb valónkig megilletődve nézzük megint a szobor mennyei szépségét, mely lám, milyen törékeny. Törékeny, mint voltak József Attila kis falvai, törékeny, mint Velence, vagy mint Hirosima, törékeny, mint a természet biológiai egyensúlya, törékeny, mint az emberiség…

Törékeny, mint az utolsó Pietàk, mint az a firenzei, amelyet Michelangelo a maga síremlékéül faragott, s amelyen Jézusnak hiányzik a bal lába, mert combtőből leverte azt kalapáccsal maga a Mester, amikor figyelmeztették, hogy a halott fiú térde úgy nyomódik bele az anyja ölébe, mintha visszaútját keresné ott a földi lét után.

Jóllakottan

Vacsora után kiballagtam a Zatterére. Muszáj járni egyet, túl sokat ettem. (Kagylós tészta, coda di rospo, fagylalt friss eperrel.) Itt a Salute árnyékában, a Vám és a Sóraktár épületei ilyenkor kihaltak, előttük a parton sincs semmi forgalom. Ha valamelyik sötét sikátorból kilépne valaki, arcán kis fekete álarc (vagy újabb divat szerint: nejlon harisnya), csak megtaszítana: nyomtalanul tűnnék el a lagúnában. A lagúna mély, itt jönnek be a nagy hajók Velencébe. Most is. Különös ellentét: egy lélek sincs itt a rakparton, s előttem, a tengerágban óriási kivilágított építmény úszik el.

A túlsó partról vidám zene és énekszó jön át a vízen. Az Giudecca, a szegény negyed. Oda is át kéne egyszer menni.

A hold süt. A hajók jönnek-mennek a sötét vízen. Odaát újabb férfihangok kapcsolódnak be az énekbe. Bal felé, a Canale Grande torkolata és a San Giorgio-sziget sötét épülettömbjei közt odalátni a Riva dei Schiavoni színes lámpáira.

Arra gondolok, hogy fiataloknak kéne ezt látni, a fiamnak. Hogy eltöltené őket ez a látvány! „Életreszólóan”. (S ennek náluk más jelentősége van, mint nálam.)

– Te Pókhas – mondom magamnak –, nem tudsz soha betelni? Most ezt is bezabálod, ezt a pillanatot Velencében? Ez is kellett neked? Itt van, tessék! S most mi hasznod vele? Még megírni is csak ilyen gyatrán tudod.

Mementó

Ezek a szép görög márványok teljesen elfeledtetik az emberrel, hogy miféle nyers kőtömbökből bontakoztatta ki őket a szobrász. Nehezemre esik elképzelni köréjük az alaktalan márványt. A puha és sima emberi testfelület fölé a durva és kemény kristályos kőzetet…

Aztán jött Michelangelo, aki az emberi formákon rajtahagyta néha megmunkálatlanul a követ.

– Emlékezz, ember, hogy porból vagy – mondják az élőnek, hogy ne felejtse: az áradó életlendület még nem halhatatlanság…

Vendégjáték

A Vígszínház vendégszerepel itt a Három nővérrel.

A nézők majdnem mind fejhallgatót viselnek. Szinkrontolmácsolásban követik a dialógust. Pár másodperccel mindig később nevetnek a vicceken, mint a nézőtéren itt-ott elszórtan ülő magyarok. Nincs abszolút szinkronitás.

A megvasalt fejű nézők a saját hangjukat rosszul hallják, így aztán amikor a szomszédjuknak súgni akarnak valamit, kiabálnak.

Szabad füllel persze jól hallom ezeket az önfeledt és harsány sugdolózásokat.

Amikor Benkő megjelenik a színen, hátam mögött három sorral valaki odakiáltja a szomszédjának:

– A fizikatanárom! Pontosan ilyen volt az én fizikatanárom!

Ettől kezdve mintha csak Benkőt figyelné. Megigézve. Egyre új meg új közös vonást fedez fel.

– Ez ő! Tisztára ő!

Babonásan hajtogatja. Meg van győződve, színpadon az ő néhai fizikatanárja botladozik. Személyesen. Megigazítja a cvikkerét. Semmi kétség. – Ez ő! – Varázslat? Szellemidézés?

Vajon itt és Budapesten, az eddigi előadások során hány néző vélte felismerni Benkő Gyula Kuliginjében a maga egykori fizika-földrajz-történelem-hittan-magyar-francia-angol-német-olasz-matek vagy kémia-tanárját?

Nakonxipán – Firenzében

Álom, hístéria, őrület – a firenzei színházi szemlének az idén ez a központi gondolata. Mintha szegény Gulácsy Lajos sugalmazta volna. Talán egyes-egyedül ő volt, aki látta – látni vélte – a tudattalan erők lágy földrengését végighullámzani ennek a városnak szép, masszív tornyain…

Gulácsy mellett hirtelenjében nem is tudnék mást említeni, aki Firenzéhez párosítani merte és tudta volna az irracionalitást. Nem is lehet. Ez a város az erő, a derű és a józanság sarkalatos erényeire épült. (Csak egyetlen példát: Michelangelo házának, a Casa Buonarrotinak jelenlegi gazdája, Tolnay Károly – világhíresebb nevén: Charles de Tolnay – így jellemzi Firenzének ezt a különösen tiszteletre és áhítatra méltó épületét: „a felújított termek józansága megfelel Michelangelo ízlésének, megfelel a toszkánai ízlésnek… és megfelel annak a modern ízlésnek, amelyet az Új Objektivitás építészete sugall”.)

A virágok és kövek városának oly változatos és oly tiszta rajzú körvonalait – akár környező dombjait nézzük, akár architektúráját – nem rebbenti meg sehol sem a bomlottság szelleme. A freskókon, a táblaképeken itt hiába keresünk kifordult szemű szenteket. De nemcsak a mennyország várományosai civilizáltak. Firenze polgárai megőrzik elméjük luciditását a pokolban is, Dante Poklában. Legszenvedélyesebb bűneikben és bűnhődésük legmélyebb bugyraiban is megmarad az eleganciájuk, viselkedésük és beszédük kultúrája. Firenzei úr a pokolban is úr. Hát még odahaza, méteres falakkal épült palotájában, ahol az aranyaknak zsugoriságra vivő kísértését az első pillanattól kezdve szerencsésen kivédte a mecénásság passziója.

A leghosszabban tartó és legfényesebb ragyogás is elmúlik egyszer. Firenze sugárzása háromszáz éven át tartott. De utána sem kellett fizetnie ezért a fénykorért a dekadencia szégyenével, émelyével, katzenjammerével…

Talán azért, mert eleve sem használt fel kultúrájában bomlékony anyagot.

 

*

 

Ez a város most megnyitotta kapuit a világ esett lelkű és elborult elméjű színpadi hősei előtt.

A sort Lear király nyitja meg, aki díszhelyet kapott ezen a fesztiválon. Három színház játssza Shakespeare Lear királyát, illetve a shakespeare-i téma modern parafrázisát. (A turkui Kaupunginteattern, a Teatro di Roma és a Compagnia del Teatro di Marignano.)

Lear királynak három lánya volt… Mintha az ifjú nők háromságának a motívuma kelne új életre Csehov Három nővérében. E három csupaszív Cordéliában. (Milyen hangsúllyal van itt jelen a meghalt apa, épp a darab legelső mondataiban. Az ő halála évfordulóján kezdődik el a dráma.) A nyomukban Gogol őrültje és Strindberg Fantomszonátájának az árnyai – az előbbiek Horvai István, az utóbbiak Ingmar Bergman rendezésében. Aztán Witkiewicz és Kleist hősei…

Azt hiszem, amikor a firenzei Rassegna vezetői számba vették az álom, a hisztéria és az őrület körébe vágó darabokat, számukra is csak akkor derült ki, hogy milyen rettentő sok drámában merül fel ez a téma. A görögöknél, az Erzsébet-korban, a romantikusoknál, a Pirandellón túli modern drámában. A magyar drámákban is.

Csakugyan Gulácsynak való látomás volna, ahogy ellepik a Signoria terét a Peter Weiss charentoni tébolydájának ápoltjai, Dürrenmatt fizikusai, a Palazzo Vecchio tornyának hegyében, az Oszlopos Simeon ül, és a Loggia dei Lanzi boltívei alatt Kállai és Major folytatnák tovább a Katona József Színházban elkezdett párbeszédeiket, kényszerzubbonyban, revolverrel, a fortélyos félelemtől igazgatva… És ahol valamikor Savonarolát megégették, ott most Latinovitsot láthatnánk a dobozológép kései alatt, amint szent együgyűséggel gondosan felnégyelik.

A Rivoire teraszán pedig Széchenyi István sakkozik IV. Henrikkel. Akár rá is lehetne írni a képre: Üdvözlet Firenzéből!

 

*

 

Emlékszem, Pátzay Páltól hallottam egyszer, hogy milyen nehéz, ravasz feladat egy szobrásznak a három alakos kompozíció. Ezért is izgatja úgy a szobrászokat, a görögök óta, a Három Grácia megmintázása.

Ez jutott az eszembe, amikor a firenzei Teatro della Pergola óriásnak tetsző színpadára a Vígszínház vendégjátékának első estéjén befutott Békés Rita, Pap Éva és Ruttkai Éva.

Vajon sikerül-e nekik ez a három alakos kompozíció? Eszembe jutott az a sok végtelen hosszúnak tetsző Csehov-előadás, amit a legnagyobb tisztelettel végigunatkoztam.

…A három nővér – egymás szavába vágva – beszélni kezdett. Arról, hogy mi volt, ma egy éve, és hogy most mégis milyen jókedvűek. A magyar mondatok úgy szálldostak a teremben, mint véletlenül betévedt madarak.

A közönség jóindulatú érdeklődéssel figyelte őket, szemügyre vette a hatalmas csűrnek ható kopár díszletet. A legtöbben a tolmácskészülékük gombjaival voltak elfoglalva. A fejhallgatók alól kiszivárgott az olasz fordító hangja.

Hátul a falnál, belefagyasztva a maga külön világába: Mádi Szabó áll. Elöl Tordy, ő is külön világ tojáshéjába zárva. Az egymástól csillagtávolságra széthúzott szereplők között kialakul a tér, mérhető feszültséggel, mágneses folyamatokkal. Itt most nem egy családi ünnepre lesünk be, hanem a térnek és időnek valamelyik pillanatába, amely tőlünk most körülbelül hetven fényévnyire fut az űrben, és viszi az üzenetet a századforduló Oroszországáról…

A távolság pátosza ível a szereplők között.

A közönség teljes csendben ül. A nézőtér és a színpadi tér már egy.

Itt Olaszországban, úgy látszik, fogékonyak erre a látomásra. Miért is ne? Hiszen itt De Chirico megtanított rá, hogy micsoda metafizikai magányosságban léteznek az élők és a tárgyak. Aztán jött Antonioni. Ugyanezekkel a szétszórt emberekkel.

És ebben a világban, amelyben a kommunikáció lehetőségei mind szétmállottak és elrozsdásodtak, ebben a csupa-magánzárkás világban él három grácia, körülöttük az érzékenység, közvetlenség, megértés, a részvét és szeretet holdudvara.

Van egy pillanat, amikor Ruttkai a díványon fekve tenyerével a földet veri. Aztán várja a választ.

Így üzen most ki a világűrbe a magányos emberiség, társat keresve.

 

*

 

Lejön a hivatali altiszt, valami aktát hoz aláíratni. Süket.

Kozák László játssza. Mélyen meghajolva jár, alig lehet az arcába látni. Amikorra tökéletesen felépítette az alakot, egy pillanatra mintha letörölné róla magát, átlátszóvá válik, és – mint egy ablakban – feltűnik a halott kolléga, Szendrő József, s egy percig mintha ő játszaná a süket altiszt szerepét.

Az előadás után a vendéglőben, a Dóm tövében, folytatódik a szellemidézés. Így tudom meg, hogy ebben a szerepében csakugyan egy percre megidézi Kozák az elhunyt jó barátot.

– Hommage à Szendrő – mondja.

Egy színésszel több lépett a színpadra, mint ahány a színlapon szerepelt.

 

*

 

Aztán megint láttam a három gráciát.

Sienában, a Dómból nyílik a Piccolomini Könyvtár. A falain Pinturicchio eleven színekkel festett freskói: Enea Silvio Piccolomini élete a követségi titkárságtól a pápai trónig. Tengeri viharban, pápák és ellenpápák között, zsinaton, szenttéavatáson – s végül mindenkitől elhagyatva, éppen akkor, amikor megindította volna a török ellen a keresztes hadjáratot.

A terem közepén áll a Három Grácia. Lehet, hogy egy görög művész alkotása.

Ennek a nagy, fényes és reménytelen történelmi ringlispilnek a központjában ők képviselik a harmóniát, a derűt, az örök asszonyiságot.

Megint eszembe jutottak Pátzay Pál szavai arról, hogy milyen nehéz három alakot egybekomponálni. És megértettem azt is, hogy miért volt olyan lélekemelően szép a Három nővér előadása.

Megtalálni egy-két órára – vagy csak egy pillanatra is – a zajgó világ központját.

 

*

 

Az őrült naplója sikere már az első előadáson kirobbant, a másodikra növekedett, s úgy hallom, azóta egyre nagyobb hullámokat vet.

Bizonyosan sok szó esik majd róla azon a vitán is, amelyet a Rassegna vezetői május elejére terveznek a bemutatott művekről és a kitűzött idei központi kérdésről.

Vajon hányan mentünk el az első után a második előadásra is? Hogy mi magyarok elmegyünk, természetes. De a firenzeiek között is észrevettem legalább tíz olyat, akit már előző nap is ott láttam. Ezek most másodszorra levették fülükről a tolmácskészülék hallgatóját, és úgy hallgatták Darvas Ivánt. Hogy élvezzék a magyar szavát is. Előző nap ez hiányzott nekik a teljes gyönyörűséghez.

 

*

 

Képzelt beszélgetés:

– Az álommotívumhoz melyik darabot ajánlaná?

– Az ember tragédiáját, Madách Imrétől. Az első ember álmodja végig benne a világ történetét. A választás: lenni vagy nem lenni – de az egész emberiség számára. Most kezd beérni a darab.

– Melyik színház játssza?

– A tallinni. Kiválóan, modernül. Miért is ne? Szovjet színházak is járnak Firenzébe…

– Mi a darab kicsengése?

– Hogy fogadjuk el bátran a jövőt. Az emberiségét. Ádám mondja: „Miénk ez őrülés!” Ez is benne van.

A közöny gyújtópontjában

A Colosseum: formára egy kiégett kráter, rücsök a Holdon. Felnéztem aljából, fel a peremére – semmiségem benne oly nyilvánvaló lett, mint egy idegen égitesten felejtett asztronautáé.

Próbáltam elképzelni körül az oldalában a százezer nézőt. Ennyi ember emberibbé teszi-e ezt a kőörvényt, melynek fenekéről – mint mély kútból – már csak a csillagokba látni? Nem. A zsúfolt Colosseum talán még holtabb holdkráter marad. Minél több ember lepi-nyüzsgi be a tölcsér belső menedékét: az emberi jelenlét annál távolibb, felfoghatatlanabb, valószínűtlenebb. Egyetlenegy ember, vagy egy maroknyi csapat, ha megindulna odafentről ugrálva lefelé a lelátókon, integetve felém – az igen, az emberi jelenlét volna. Az még elűzhetné az ődöngő oroszlánokat a nyomomból, az még kegyelmet hozhatna, meglobogtatva egy fehér kendőt, az még megválthatna…

De a százezer néző? Az szervül – pontosabban: kövül – ehhez az építményhez; az része lesz a struktúrának – mondhatnánk divatos szóval.

Semmilyen nyoma nincs annak, hogy valaha is előfordult volna, hogy a százezres nézőtömegben valaki is felállt volna tiltakozni az odalent folyó gyilkolás ellen. Holott a császári Rómában ünnep ünnepet követett, és majd mindennap folytak a cirkuszi vérengzések. Itt és a többi arénában.

Holott még azt is fel kell tételeznünk, hogy a nézők egy részének szívétől nem is volt idegen a humanizmus, a keresztény részvét, sőt a hősiesség sem. Hogy voltak köztük jócskán, akik ha lekerülnek az arénába, talán bátran, himnuszt énekelve véreznek el, mint a többiek – miért ne? Lent az arénában… Csakis ott. Mert a lelátókon menthetetlenül nézők maradnak még a vértanújelöltek is – esetleg sápadozó, émelygő nézők, de nézők. Esetleg lesütött szemű nézők, akik magukban azt mondhatják, hogy tulajdonképpen mi nem is vagyunk nézők…

Pedig nézők. Mert a nézők azok, akik nem szólnak közbe.

És azokra a falvakra gondolok, amelyeknek népe – talán lesütött szemmel, de nézője volt a bevagonírozásoknak. Vagy egy birodalom népére, amelynek alibit szerzett a kormánya azzal, hogy nem tette közhírré, mi folyik a megsemmisítő táborokban. (És ha közhírré tette volna? akkor mi van?)

Egy földgolyó emberiségére gondolok, amely vacsora után és lefekvés előtt – éppoly gyakran, mint Rómában az ünnepek voltak – nézte Biafrát, Pakisztánt, nézte és nézi, ki tudja még meddig, Vietnamot – nézi, nézi gombaként odatapadva a történelem kiégett kráterfalához.

 

*

 

Nero kertjeiből jövök, ősz van, korán esteledik. A felhőtlen ég nappal szinte nyári, ilyenkor aztán hirtelen lehűl, a kis meleget a föld színéről felszippantja az űr, mint a sivatagban. A Colosseumon feldereng a sárga reflektorfény. Bent csak a Hold süt. Sárga reflektorfényben az is.

Ha most ebből a kavernából előugrana egy gladiátor, hogy rám dobja a hálót… Senki, de senki nem látná.

És ha látná? Akár az egész világ?

Tulajdonképpen mindegy, TÖK MINDEGY, hogy a Colosseum lelátói tele vannak-e emberrel, vagy üresek, mint most.

Mint ott szemben a holdkráterek.

A Hiúzok Tudós Társaságában

 

*

 

Az ember nyoma

Egy ember fellobbant. Az árnyéka ott maradt a falon. Hirosima.

Jézus megállította Szent Pétert, aki csendben meglépett volna Rómából. Jézus lába nyomát mutogatják a Quo Vadis templomban, a Via Appián.

Kétezer embert betemetett a forró hamu. Porrá lettek. A hűlt helyüket gipsszel kitöltik. És erre megjelennek pop-art valószínűséggel. Pompéji.

Van, aki a földet marja. A sarki kocsmában most előbukkant így egy törzsvendég, utolsó leheletéig szopja a boroskancsót, fekszik a földön, csakugyan a sárga földig leitta magát, amikor belepte őt a hamueső.

Jó neki.

De hát nem mindenkit áldottak meg az istenek ilyen szerencsés alkoholmámorral… Vagy mégis?

A pokolsár megőrizte egy másik férfi negatív formáját is, a másik utcában. A földön kúszva felkönyököl egy alacsony lapos kőre. A jobb keze is ezen, görcsösen. Nem is csak a kézmozdulata görcsös, az egész testéé.

De hiszen ez ír!

Félreérthetetlenül, senki mással össze nem téveszthetően: ő az író, az ember-mint-fogpasztástubus, aki magát préseli ki a golyóstolla hegyén. A kifejezés hevében mit számít neki a teste? Hogy pörkölődik? Sül? Hát akkor süljön! Mehet a tűzre a vedlett kígyóbőr, amelyből ő most egy szépen formálódó gondolatba lényegül át… Éppen megüdvözül.

 

*

 

Mi lehetett az utolsó szó, amit leírt? Az írás megsemmisült. Csak ez a magát kiíró görcsnek a lenyomata maradt fenn, a magát kifejezőé, a szülve-születő íróé.

Éppúgy nem törődik az egyetemes pusztulással, mint a kocsmában a társa, az a borzsák. Az utolsó órán ahhoz Dionysos szállt le az égből, ehhez Apolló.

Déli meditáció egy ókeresztény bazilikában

Valamikor Romulus és Remus temploma volt. Nagy Konstantin alatt átkeresztelték Szent Cosma és Damján nevére. A páros városalapítók helyett páros mártírok. Két fő – az két fő.

Persze, még stílusosabb lett volna, ha Romulus és Remus után Péter és Pálról nevezték volna el a templomot. Róma alapítói után az Egyház alapítóiról. De lehet, hogy kímélni akarták a polgárok érzékenységét – Cosma és Damianus azért mégis idevalósiak voltak, előkelő római polgárok.

Sokat járkáltam délelőtt. Elegem van a déli forgalom zajából, a benzinszagból. Nincs kedvem vendéglőbe beülni. Fáradt vagyok, nem éhes. Bemegyek a Forumra, gondolom, ott majd leülök valamelyik kidőlt márványoszlopra, és süttetem magam a napon. A Forum zárva. Ilyenkor persze a templomok is zárva vannak.

Úgy emlékszem, hogy itt a Forum oldalában a Szent Cosma és Damianus templomának van egy kis virágos udvara, kerengője – hátha oda beengednek? A kapu nyitva. Beljebb: nyitva a tündéri óriás-betlehem is – a Presepe – a XVIII. századi római népélet miniaturizált és így is óriás panoptikuma.

S nyitva a templom is.

A szentély félkupolájának a mozaikját IV. Félix pápa csináltatta még az ötszázas években. Ő is látható a mozaikkép bal szögletében, kezében tartva ezt a templomot, amelyben ilyen szépen együtt vagyunk. Ő fent, én a padban. Az oltár mögött az öreg sekrestyés barát. A kis makett-templomban a pápa kezében bizonyára van szintén egy mozaik, s azon egy miniatűr Félix pápa tart egy köbgyök templomot… S így tovább.

A pápa mellett a névadó Cosma és Damianus mártírok. Szent Péter és Szent Pál karonfogva mutatja be őket Jézus Krisztusnak, aki a középütt, felhőhegyen áll, arany köntösben, saruban, glóriában.

Szeretem ezt a Jézust.

Két oldalról feléje sietnek az egyházi és világi hatalmasságok, feléje mutatnak az apostolfejedelmek, a szent mártírok – a legalsó frizen feléje sereglenek a bárányok, és ő tanácstalan mozdulattal tárja szét a kezét: mit tehetnék én érted, öregem?

Mit is, tehetne énértem, aki itt ülök vele szemben?

És mit akár azért az öreg sekrestyés fráterért, akit mindig viszontlátok, ahányszor ide visszajövök, mindig egyformán öregen, mindig ugyanabban az egyre rongyosabb szegélyű reverendában…

Szeretem ezt a Jézust. Ő a legőszintébb isten, akivel eddig találkoztam.

Első vizit

Reggel Tót Imrével bemegyek a Vatikánba. A híres bronzkapun, ahonnét a San Damaso udvaron át a legegyenesebben lehet eljutni a pápa lakosztályába.

Az első kép, ami fogad: a nagy teremben, ahol látnivalóan az őrség tanyázik, egy óriási középkori asztal mellett, a széken elvetve magát ül egy landsknecht, fényes sisakban, mellette az alabárdja, a pápai gárda színeibe öltözve, és elmerülten telefonál. Fél könyöke az asztalon, így szorítja füléhez a kagylót.

Nem hallom, milyen nyelven beszél, svájci-németül vagy svájci-német kiejtéssel olaszul, de arcán az a kötekedve-rábeszélő derű, amellyel a randevút szokták megbeszélni. Éjszaka nincs szolgálatban.

A kép ismerős. A színházi büfékből. Shakespeare-előadás szünete, Othello zsoldosai cigarettáznak a bárpultnál.

140 kórista

A Szent Péter-templom terét Bernini kolonádja fogja be. Mint a rák ollója. Mint két óriás csáp. Négyes sorokban összesen 284 oszlop…

Óriás op-art kompozíció. A téren sétálgatva az oszlopok és oszlop közök variációja folyton új és új ábrát mutat. Van egy pontja a térnek, ahonnan úgy látszik, mintha csak 71 oszlop volna itt. Minden egyes látható oszlop három másikat bújtat el tökéletesen a háta mögött. (Ha párizsi útján Bernini efféle optikai játékokat húz elő a zsebéből, s nem a viharzó drapériáit, talán mégiscsak ő kapta volna a megrendelést a Louvre továbbépítésére meg a király lovas szobrára…)

Az oszlopsoron balusztrád.

S mi van a balusztrádon?

Valamiféle ki mit tud-játékban erre a kérdésre – azt hiszem – elég bizonytalan válaszokat kapnánk. A Rómát járt turistáktól is.

Szobrok vannak rajta, szép sorban.

140 szobor.

Kit ábrázolnak? Ki nézi azt?… Ki csinálta őket? Ki tudja… Nem maga Bernini, az bizonyos. Kortársai csinálták, a kollégái, feltehetően nem jelentéktelen szobrászmesterek, de bizonyára nem is a legnevesebbek. Pár éven át nem volt munka nélküli szobrász Rómában. – Mit csinálsz? – Szobrot a kolonádra. – Te is? Én is.

Mi volna, ha egy műkritikus feltenné magában, hogy remekműveket keressen köztük? Miért ne? Persze, mindenki azt mondja erre, hogy nem valószínű, hogy az ilyen dekoratív rendeltetésű szobrok közt remekmű akadjon. Nem azzal a szándékkal készültek.

Végig lehet vezetni egy fordított okoskodást is. Tíz-húsz-harminc szobrász feladatul kapja, hogy csináljon 140 nagyméretű szobrot. Lehetetlen, hogy ne akadjon köztük néhány olyan tehetség, aki – ha másutt nem sikerült neki – itt mutatja majd meg, hogy mit tud. Így a 140 szobor között csak akad egy-két átlagon felüli kvalitású szobor.

– Ez ténykérdés. Nézzük végig őket.

Csakhogy a kolonádon a sorból nehéz kitörni. Ahhoz egy szép talapzat kéne a tér közepén, egy művészettörténész, aki monográfiát írna, és fotók, reprók, levelezőlapok.

 

*

 

Goldoni egykori lakóházában, Velencében, nagy színháztörténeti gyűjtemény van. Egyszer végigböngésztem a könyv- és kézirattárát. – És ez a sok polc itt? – kérdeztem. (Vékony kötetek rengetege volt sűrűn egymás mellé préselve a polcon.)

– Velencei operák librettói a XVIII. századból. – Ennyi? – Ennyi, vagy még több. A szezonban minden hétre esett legalább egy új opera, és száz évig tartott a virágkor. Most szorozzon! – És olvassa ezeket valaki? – A válasz inkább kitérő volt: – Ha keres valaki valamit, nálunk majdnem biztosan megtalálja.

Háromezer drámai mű, amit a szerzők eladtak operaszövegnek. És soha nem lehet kideríteni, hogy nem volt-e közte egy másik Szevillai borbély, egy Tempefői, vagy egy Rágalom iskolája.

 

*

 

Vajon az a nyolcszáz televízióadó, amely a világon szerteszét állandóan ontja a műsorát, s még dobja is tovább röléken, telsztárról, milyen értékeket őröl be a műsorába, örökre nyomtalanul?

Bóvli, selejt, középszer, jó iparosmunka sugárzódik szét szinte szünet nélkül erről a nyolcszáz toronyról. Közben itt-ott remekművek. Az ernyőn ezek is megjelennek, de mire visszalapoznánk, a sugárzás régen túl van a naprendszer határán. S már új program fut, a mai; és holnap megint új, a holnapi. A malmot etetni kell.

A kolonád körbefutó állkapcsa nem lehet foghíjas. S egyetlen hét sem múlhatott el Velencében ősbemutató nélkül.

Reggeli lapok

A reggeli újságot, ha kinyitod, ömlik belőle az éjszaka meggyilkoltak vére. És a tegnap meggyilkoltakat sirató anyai és menyasszonyi könnyek.

A sokk után elmélyedhetsz az olyan intrikákról szóló tudósításokban, amelyek (és amelyeknek a leleplezése is) az igazi intrikák elkendőzését szolgálhatják.

S közben mindezeknek az értelméről zseniális elemzéseket olvashatsz a világ legjobb újságíró gárdájától. Ezek az elemzések éppoly kevéssé optimisták, mint voltak a Tacituséi és a Machiavelliéi. És szinte éppoly pontosak.

S utána délig olvashatod a mindennapi olasz élet különösebbnél különösebb történeteit.

Az újságoknak ezek az oldalai pedig olyanok, mintha Boccaccio és Pirandello felváltva diktálták volna a riportokat írói noteszükből. Sőt, egy-egy cikket mintha társszerzésben diktáltak volna.

 

*

 

Előfordulhat másutt is, hogy egy nyolcvanéves aggastyán egy tizenkét éves kislánnyal illetlenül eljátszadozik. (Vagy hogy egy tizenkét éves lány ezt állítsa…) De itt a helyszín! Az itt ma is ugyanaz, mint a reneszánsz novellákban. Egy sekrestye.

 

*

 

Hogy szökik meg egy rab a börtönből Sassariban?

Lenyeli a kanalát. Beviszik a kórházba, hogy röntgennel figyeljék a kanál útját. Ágya mellé őrt állítanak. De délután kupamérkőzést közvetít a televízió. A kórházban mindenki ezt nézi. Az őr is. A rab pedig, gyomrában a bádogkanállal, pizsamában kisétál a kórházból. A rádió-körözés szinte könyörgés: saját érdekében jelentkezzék a legközelebbi kórházban.

 

*

 

A tegnap reggeli újságban rövid beszámoló. Ellopták a Mussolini-család kriptájából a Duce agyvelejét. Pontosabban azt a felét, amelyet az amerikaiak a háború után elvittek, hogy Mussolini agytekervényeiben tanulmányozhassák a fasizmust. Ezt aztán ők visszaküldték. Nem közölve, hogy mire jutottak. A fél agyvelő azóta külön urnában volt, együtt Mussolini marsalli csákójával. Az ismeretlen tettesek most a csákót is elvitték.

A mai újságban egy még rövidebb beszámoló. A sírrablók (vagy ereklyevadászok?) hiánytalanul visszaszolgáltatták az agyvelőt is, a csákót is. Egy papnak adták át, meggyónva tettüket. Személyükre így most már a gyónási titok fátyola borul. A sikertelen nyomozásé mellett.

 

*

 

A földön ül, behunyt szemekkel, keze-lába összekötözve. Valami kék köntös van rajta.

Az arca borostás.

Olyan, mint egy fegyenc.

A színes kép a mai Il Giorno első oldalán jelent meg és De Gennaro ezredest ábrázolja, az olasz büntetésvégrehajtási szervezet parancsnokát.

Pár nappal ezelőtt elrabolták, és a rablói ezt a színes fényképet küldték el a sajtónak. Vagy elfogadják a feltételeiket, vagy végeznek a tússzal. A kép az ezredesről pillanatfelvétel. Polaroid-rendszerű fényképezőgéppel. Kiránduláson, pikniken, családi összejövetelen nagyon jól használható masina. Mindenütt így hirdetik. Azon nyomban kész a kép. A boldogság pillanatai oly röpkék – már Faust is tudta –, hogy nem lehet elég gyorsan megragadni őket.

 

*

 

Az első menet még pár évvel ezelőtt.

A két kislány mindent elsírt a tanárnőnek, a tanárnő elrohant a gyerekvédelemre. A gyerekvédelem hölgyei kiszálltak…

A jelentésük abszolút pozitív volt. A kislányok otthonában rend és tisztaság. A konyhában ragyognak az edények. Van hűtőgépük, mosógépük és mosogatógépük. A garázsban Ford. Az egész házban érzik a tisztítószerek szaga. Ez az utóbbi volt a legmeggyőzőbb érv, hogy nem lehet ott szexuális fertő, ahol ilyen bőséggel használják a mosóporokat.

– Klasszikus eset – jelentette az iskolának a gyerekvédelem –: mintaszülők, hazudós kislányokkal.

E látogatás alkalmával a vörösbársonyba kötött családi albumokat nem vették le a polcról.

Aztán eltelt három-négy év.

A kislányok többet nem beszéltek róla, hogy mi van otthon. Ha kék-zöld foltokat láttak rajtuk a tanárnők, tudták, hogy a kis bestiák bizonyára megérdemelték otthon a verést, mert így kell az efféle romlott fantáziájú, szülőt nem tisztelő mitománoknak.

Most a rendőrség talált egy fényképésznél húszezer negatívot. Csupa aktfotó erről a két kislányról s a szüleikről. Fantáziadús, erotikus játékaik közepette. A fekália fogyasztásig bezárólag.

Két fényképészt foglalkoztatott a család hosszú évek óta.

– Miért hívott fényképészeket? – kérdezték az apát, már a letartóztatásban.

– Mert én olyan rövidlátó vagyok, hogy nem tudok fényképezni.

Majd később, mintegy mentő körülményként:

– Imádom a szép családi fényképalbumokat.

Ezt a feleség is megerősítette:

– Ez volt mindig a hobbyja.

 

*

 

Az életfogytiglanra ítélt gyilkos valahol a szavojai hegyek közt, szökésben újságírókat fogad, sajtókonferenciát tart és nyilatkozik.

 

*

 

Egy cigányfiút tizennyolc évre ítélnek, mert nem bírta tisztára mosni magát a törvényszék előtt attól a gyanútól, hogy részt vett egy rablásban, és ő lőtte ki az ékszerész fél szemét. Most jelentkezik egy derék pap, kijelenti, hogy a fiú ártatlan, tudja azt is, hogy kik voltak az igazi rablók, de többet nem mondhat, mert ő a cigányok lelkiatyja, s amit tud, azt az igazi bűnösöktől, gyónásból tudja.

A költői hasonlat mindkét fele: mi vagyunk

A reggeli újságban a börze, az időjárásjelentés és a horoszkóp mellett szinte állandó rovat: kit raboltak el az előző este. Melyik bírót, melyik nagyiparost, vagy kinek a nyolc-tíz-tizenkét éves kisfiát? A szobrász Manzù gyerekeit is megpróbálták elrabolni, nem is olyan régen, épp a pesti kiállításának megnyitását megelőző napokban, a sofőr megvédte őket, majdnem az élete árán, mert golyót kapott a fejébe. A múlt héten egy római kisfiút vittek el a szülei villájából, a kisfiút, a háziakat, meg a házőrző kutyákat is kloroformos pisztollyal lőtték szembe. Csipkerózsika-akció. A mai újság közli egy elrabolt veronai cipőgyárosnak a képét, klinikán ápolják. Kétheti fogság után került haza, hajnalban rakták ki az elrablói a kihalt országúton, de elébb levették a cipőit. Vajon miért? Talán azért, hogy tanuljon meg mezítláb bandukolni a cipőgyáros? Hogy tanulja meg, mi a végzet iróniája? Egy kafkai szín a haramiatörténetben. A cipőgyáros fején két héten át mindvégig kapucni volt, a szemén hegesztő-szemüveg, betapasztott üvegekkel, és a fülében viasz… De nem győzi dicsérni a rablók konyháját. „Nagyszerű szakácsnőjük lehet” – nyilatkozta. Egy milliárdért eresztették szabadon.

A jövő héten kezdődnek az írásbeli vizsgák. Fordítani való szöveget keresek. A harmadik és negyedik évben járóknak nehezebbet. Verset, de persze szabad verset, hogy ne bonyolódjanak bele a formahűség igényeibe. A magyar költők közül Kosztolányi áll legközelebb az olaszok szívéhez. Majd tőle választok ki egy közepes hosszúságú verset.

A rabságból kiváltott öreg cipőgyáros képét nézem az újságban. A felesége simogatja a fejét (majd főz ő is neki jókat!). Csukott szemekkel fekszik a férfi a kórházi ágyon. Mintha túlságosan is megszokta volna a sötétet. Lehetséges, hogy nehezen tudja most már elviselni a fényt. (Írja is az újság, hogy a látása megromlott.)

S beugrik Kosztolányi verse. Bekötött szemmel. Hisz pontosan ezt írja le. Hasonlatképpen az emberi sorsra. Mindnyájunkéra.

 

Mint akinek bekötötték a szemét s elvitték a rablók egy éjjeli autón a szörnyű szobába, a vésztörvényszék elé, hol gyertyavilágnál vallatták zsiványok aztán szemét bekötve, újra bekötve cepelték az éjben rosszvégű kalandra, orditóan-iszonyu sorsa felé: úgy jöttem én is e furcsa világra, bekötött szemmel, s úgy megyek el innen, bekötött szemmel, nem tudva honnan, nem tudva hová…

Trieszt

Itt vannak a szomszédban a világ legnagyobb katonatemetői.

A múltkor megmutatták az egyiket, Gorizia mellett – hatvanezer sír van benne. És a kis állomások Trieszt és Gorizia között: San Michele, Doberdo.

A dombok kopárak. Azt mondják, a szüntelen ágyútűz tarolta le itt az erdőket, s azóta szabad az útja errefelé a jeges bórának. Az éghajlat is megváltozott 1916–17 óta.

Legelsősorban Triesztért folyt a harc, az osztrák kézen levő szép olasz kikötővárosért. Mi a másik oldalon. Ennél feleslegesebb és igazságtalanabb ügyért még nem harcoltunk addig. Tízszer annyian vesztünk ott, magyarok, mint Mohácsnál. (Otthon az asztalon mindig bámultam a nagy ezüstrózsát, hogy anyám kedves öccsének zubbonya zsebében micsoda kínnal nyílt szét és hajlott össze még a cigarettatárca is, amikor srapnel érte őt a San Sebastianón. Mit is keresett ott szegény Endrődy Lacika?)

Trieszt olasz város. Az maradt a második világháború után is. Hogy megmaradt benne valami a Monarchia levegőjéből, azt az olaszok nem bánják, még büszkék is rá. (Mint arra, hogy Szicíliában érezni lehet az antik Görögországot…) Idevaló íróikban szívesen elemzik a Közép-Európára valló jegyeket. (Italo Svevóban, Umberto Sabában, Natalia Ginzburgban.)

De amikor az Álomfejtésről beszélünk, a színházi emberek egyszeriben elfancsalodnak. – „Mindenütt Olaszországban mehet, csak Triesztben nem.” – „Miért nem? Ide esik legközelebb Bécs, Ferenc Józsefestül, Freudostul.” – „Hisz éppen ez a baj, a triesztiek imádják a Habsburgokat. Nem tűrnék el a darab iróniáját… De ha hajlandó volna egy darabot írni nekünk rokonszenves Habsburgokról, például Miksáról, aki itt élt a Miramare kastélyban, boldogan lekötjük előre, sok pénzt kereshetne vele…”

Később meghívtak, írhatom ott is, legyek a színház vendége. S biztattak: milyen kellemes fürdőváros tud lenni nyaranta Trieszt. Kár kihagyni… A fürdőszezonban is nyitva a színház. A Bál a Savoyban fog menni, Felföldy Anikóval.

Triesztből eljövet a vonatban Umberto Saba szép posztumusz regényét – befejezetlenül is tökéletes regényét – olvasom, az Ernestót. A regény fiatal hőse levelet ír 1899. szeptember 22-én. Ebben írja: „Azt mondja a nagybátyám, hogy hazátlan bitang vagyok; ez pedig nem igaz, mert nagyon szeretem Olaszországot, életem egyik legnagyobb álma, hogy meghalhassak egy Ausztria elleni háborúban csak azért, hogy Trieszt olasz város lehessen.”

 

*

 

Azért elutazásom előtt kimentem a tengerparton a Miramare-kastélyhoz, amit a gyászos véget ért Miksa főherceg építtetett magának.

A rossz ízlés és a mindent bele – együtt. Rémes. Az agyonaranyozott ágyban, ha Miksa és Carlotta felébredt, körben a falakról Európa koronás uralkodói tekintettek rájuk (akkor még volt vagy húsz), s pont szemből a Pápa. „És te még csak egyszerű főherceg vagy, Maxi?”

Ezzel ébredtek. Ezzel aludtak.

Nem csoda, hogy bolond fejével és nagyralátó Carlottájával végül hajóra szállt itt az öbölben, és elment Mexikóba császárnak.

S ezzel megnyitotta a véres áldozatok sorát Ferenc József szűkebb családi körében.

Ez a villa olyan nagy giccs, hogy most már el is tudnám képzelni drámai színtérnek.

De nem a lojális triesztieknek.

Dante első alaptörvénye

A Signoriával szemben – hogy hátra kell szegned a nyakad, hogy a tekinteteddel felérd a tornya csúcsát! micsoda kvadrátkövekből van rakva! – a tér túlsó felén nem a francia nevű kávéház áll, hanem a Mű, láthatatlanul. És mennyivel magasabb a Signoriánál, ahol a számkivetését kifőzték. Magasabb és elpusztíthatatlanabb.

Homlokán a felírás. Hogy milyen nyelven? Száműzött-nyelven. Dosztojevszkij, amikor itt körmölte a Félkegyelműt, cirill betűkkel olvashatta. Én magyarul.

AKÁR A HALÁLBA ÜLDÖZNEK VALAKIT, AKÁR AZ ALKOTÁSBA: AZ ÜLDÖZŐK MINDIG RÁFÁZNAK.