„Virágkötéllel, selyempárnán…”

A Fiuméból Zágrábon át Budapest felé tartó gyorsvonat vécéfülkéjében egy magyar író (polgári foglalkozását tekintve: tanár) vasárnap délben főbe lőtte magát. Holttestét Károlyvárosban veszik le a vonatról, és két nap múlva a szomszédos Hrnetics falu temetőjében ideiglenes nyugalomra helyezik. A károlyvárosi gimnáziumban szünetel aznap a tanítás, hogy a tanárok és a diákok is mind nagyobb számban ott lehessenek a temetőben. A környékről is sokan jönnek, népviseletben. A pap – bár csonka szertartással (lásd Ophelia temetése) – megadja a tiszteletet; úgy hiszi, hogy a nagy magyar költőnek, Petőfi Sándornak lehet rokona a halott. – Vagy talán ő maga – gondolhatják, akik nála is tájékozatlanabbak. Ilyesmit hisznek azok a parasztlányok is, akikről így szól a feljegyzés: „Gyöngéd női kezek élő virággal hintették tele a szerencsétlen író koporsóját.”

A helyi lap Eugen Petörffinek írta a halott nevét.

Innen támadt a félreértés? Hogy elírták egy kissé a nevét? Vagy a határon túl minden magyar író Petőfi rokonának számít?

De az is lehet, hogy kapóra jött ez a távoli névrokonság Péterfy és Petőfi között. Mert elégtétel jár az el nem temetettnek, az ismeretlen sír vagy tömegsír lakójának, ötven év után is. Hiszen a görög tragédiákban is megpróbálják kibékíteni a rosszul eltemetettek bosszús szellemét.

S bármilyen messze essék e széles Közép-Európában Segesvártól Károlyváros, ezért kapta a szép végtisztességet szegény Péterfy Jenő, a sok fehér virágot a lányoktól és a szünnapos diákoktól sírjánál a gyászkórust.