Budapest K. p. u. – Firenze S. M. N. – Budapest K. p. u. – Firen

 

– Ingázik?

– Ha jól emlékszem, az inga mozgása a fizika szerint kényszermozgás. Ingázom.

– Bírja? Nem szédül?

– A két kilengés között van egy pont. Ez az egyensúlyi helyzet. Afféle fausti pillanat, a kísértő: itt megállni! Imádom ezt a pontot.

– Hol van ez?

– Zágrábnál. Akár jövök, akár megyek, mire Zágrábhoz érünk, elfelejtődik minden, amit magam mögött hagytam. Zágráb nekem nem város, hanem egy lelkiállapot. Ingaállapot.

– Egy pillanat…

– Egy pillanat, igen. Öt órát áll ott a vonat. Van, aki sokallja. Ezért unják is errefelé az utat. Pedig ez a pillanat a legjobb benne, ez az öt óra. Mi az ünnep? Kilépni az időből. Ez az. Öt óra amnézia. „Letörlök emlékezetem lapjáról minden jelet.” S öt óra múlva tiszta lappal lehet indulni tovább délnek vagy északnak. Szinte kialakult szertartása is van ennek az ünnepnek. Vándor-ünnep, szó szerint is, meg azért is, mert ismétlődik, de nincs fix helye a naptárban. Már az induláskor kezdődik a ceremónia. Ha Pestről indulok: Pesten, ha Firenzéből: Firenzében. A szovjet hálókocsi-kalauzok ismerősként emelnek be a magas lépcsejű kocsijukba. A fülkében berendezkedem kerek huszonnégy órára. Könyvek, kéziratok, levelek. Minden, ami befejezetlen, elintézetlen, megválaszolatlan (repülőgép ennyi túlsúlyt nem bírna), s hozzá ennek a huszonnégy órának program nélküli végeláthatatlansága. Üres nap a naptárban, előttem. Ezért is vörös betűs. Telefon nincs. A kalauz kétóránként teát hoz. Elfele menőben Kaposvárt még feladom a vonatban írt leveleket, a kijavított kefelevonatokat. Hogy ismerem már a kaposvári pályaudvar peronján azt a kis postaládát! Mindig dugig van levelekkel. Szokták-e vajon kiürítgetni? Gyékényesig ezen rágódom. Aztán már ez is mindegy. Hazafelé ha jövök, ugyanilyen postaládakeresés olaszországi végrendelkezéseimnek a szokatlan beosztású trieszti pályaudvaron. Aztán ott is jön a határ, a felejtés, az úgyis mindegy… Jön Zágráb. A várost nem is ismerem. Nem vagyok olyan magabiztos utazó, hogy ötórás szabadsággal messzire merjek csatangolni. Az állomást ismerem, meg a környékét. Pestről jövet késő délután érkezik a vonat Zágrábba. A szerelvényt mindjárt kitolják a külső vágányokra. Ott hamarosan rásötétedik. Kezdetben ez maga volt a szorongató kivetettség, ez volt ama külső sötétség. A Bibliából és a két háború közti filmekből ismerős. Az Elsodort emberben egy éppilyen sötét pályaudvaron gázolta el Emil Janningsot a vonat. Valahol messze, túl a síneken, váltókon és a végtelen sorokban álló üres vagonokon, ott lehet az állomásépület és azon is túl a város. Eleinte nem mertem nekivágni a rengeteg vaspályának. Mert hogy találok vissza? (Hogy majd a vonat fog előállni a peron elé? Olyan biztos?) Most már tudom, pontosan olyan ez a pályaudvar is, mint a többi nagyvárosé az egykori nagy Monarchiában; lehet, hogy ugyanaz a mérnök tervezte ezt is, aki a váradit – ahol valamikor parádés biztonsággal sétáltam egyensúlyozva a síneken. Most már otthonosan bukdácsolok itt is az állomás felé, együtt a hálókocsi-kalauzokkal. A fekete vagonok sikátorai közt az egyik vagon oldalán: Párizs–Isztambul. Keresztezik egymást a hosszúsági és a délkörök… Mondom, hogy a városból csak az állomás környékét ismerem. Azt a hosszú ligetet, amelyik a belvárosig húzódik. Ez a legszebb „vasút utca”, amit valaha láttam. Olyan széles, hogy akár a Duna folyhatna a két házsora között. Sűrű zöld park van közben, néma zenepavilonokkal. Végigsétálok a szélső platánsoron, majd a túlsón visszajövök. A padokon itt-ott ül egy magányos ember. Leülök én is, mint egy zágrábi. Néha sikerül öt percre elhitetnem magammal, hogy csakugyan az vagyok. Lelkigyakorlat kérdése az egész. Meg aztán játszik is velem a hamis ráismerés: már voltam itt, laktam itt, éltem itt… (Nemcsak a pályaudvarokat tervezte ugyanaz a mérnök, lehet, hogy engem is leduplázott, s az csak az egyik kópiám volt ott Nagyváradon. Miért ne? Euripides írt egy darabot a trójai Helénáról, aki be se tette a lábát Trójába, hanem az egész háború alatt Egyiptomban várta férjét, ő a hitvesek gyöngye. S a darabban nyitva marad a kérdés, hogy melyik az igazi Heléna és melyik az árnyéka.) De hiába, vár rám az a két sötét vagon kint a tolatópályaudvaron. A liget másik partján visszajövök. A restiben monarchia-kedélyes és -szívélyes öreg pincér. Félóránként indul valamerre expressz, leginkább Ausztria, Svájc, Németország felé. Ilyenkor az asztaltársak közül valaki feláll, udvariasan további jó étvágyat és jó utat kíván, ezt viszontkívánjuk – megy a vonatja. Vendégmunkás, vagy ott tanul. És aztán előáll az én Adriaticám is, pontosan. (Ötórás várakozásokkal nem nehéz neki mindenütt pontosan megjelennie.) Itt van a második aluljáró negyedik vágányán. Én is felállok, az újabb asztalszomszédoknak én is további jó étvágyat és jó utat kívánok, az utóbbit viszontkívánják, az öreg pincér kikísér a resti ajtajáig, és még megmutatja, hol keressem a második aluljárót és a negyedik vágányt. Bár eligazíthat a gyakoribb olasz és magyar szó, ahogy fel-felvillannak az aluljárók búvópatakjaiban. Egy soha nem látott hosszú vonat vár ott, de megvan a két vagon is, kivilágítva, fényesen, és a szovjet kalauzok jó ismerősként emelnek be a magas lépcsejű hálókocsiba. Valamit mondanak, nem értem. Talán azt, hogy megvagyok én is.

– Na és még meddig?

– Az inga lengő mozgását végzi mindaddig, amíg a súrlódás és a közeg ellenállása miatt meg nem áll.