Korrespondenciák II

Azt hiszem, nem jutott senkinek sem az eszébe az utóbbi 2300 évben, hogy Sophoklest drámai hősként fölléptesse. Nekem eszembe jutott. Megírtam a Búcsú a csodáktólt.

S most olvasom a Republicában, hogy a torinói Voltaire kabaréban bemutattak egy Pasolini verseire épülő drámai produkciót – a generációk harcáról –, amelyben megjelenik Sophokles, mint a színpadi Apa tanácsadója.

A január végi bemutatóra feltehetően épp abban az időben készülhetett fel a torinói szerző és rendező, azzal a nagy ötlettel, hogy Sophoklest is színpadra állítják, amikor valahol Magyarországon azzal voltam elfoglalva, hogy Sophoklest próbáltam – egyelőre a magam papiros színpadán – felléptetni, szóra bírni.

Úgy látszik, nemcsak a természettudományban jönnek elő egyszerre különböző helyeken ugyanazzal a felfedezéssel.

A színpadi, a drámaírói ötletek is egyszerre érnek be.

*

S mindjárt itt a másik példa.

Aischylos különös, tragikomikus halála. Hogy a tengerparton napozó agg drámaköltő kopasz koponyáját egy sas holmi gömbölyű sziklának nézte, fölébe repült, s jól megcélozva ráejtett egy teknősbékát. A sas utólag azzal mentegetőzött, hogy így akart hozzájutni a teknőc finom puha húsához. Persze, nemcsak a teknősbéka páncélja tört szét, hanem a költő feje is.

Ez az antik anekdota eddig a színháztörténetek lapalji jegyzeteiben élt. A Sophokles-drámát írva múlt nyáron, egy gúnyos replikában felhasználtam, jó vastagon. Annak bizonyítására, hogy a szép végeket mesterien kifundáló tragédiaírók milyen komikus körülmények között végzik.

Decemberben, a Csillag a máglyán előadásán ugyanezt az anekdotát hallom Sütő András színpadáról.

Az anekdota önmagában semmiség. Olyan apró motívum mind a két drámában, hogy semmiféle írói érzékenységet nem sérthet, hogy egyszerre citálják itt is, ott is. Viszont van valami megejtően csudálatos abban a jelenségben, hogy ez az alig ismert antik adalék egyszerre merül fel két magyar drámában, amikor a szerzőik semmit sem tudhatnak egymás készülő munkájáról.