Anda

Már a nevében is mintha zenére lett volna utalás, és a magyar fülben még romantikus regényes felhangok is szóltak benne. Anda-andalgó-andalító. Pedig kemény volt, precíz, céltudatos. Húszéves volt, épp Németországból jött, ahol Furtwänglerrel koncertezett. (Ha jól emlékszem, a Szimfonikus Variációkat játszották együtt.) De amikor játszani kezdett, úgy megszenvedte, úgy végigujjongta ujjának minden billentését, mint a legelátkozottabb lelkű romantikusok.

Genfben volt ez 42 (vagy már 43) őszén. Ebben a franciás (franciásságban franciákon túltevő) városban Anda Géza muzsikáját éveken át sznobolták, finom és könyörtelen közönnyel. A genfi szalonoknak akkor már meg volt a zongorista csillaga, ugyancsak a bús Duna-tájról: Dinu Lipatti. Azt hiszem, ők ketten soha nem is találkoztak egymással (ez is milyen jellemző), de mintha egy kimondatlan verseny lett volna köztük. A genfiek, akiknek a népszövetségi viták óta volt szimatjuk Közép-Európára, megérezték, hogy itt valami igen nagy tétért folyik a verseny. Nem mindegy, hogy ki fogja „lezongorázni” a másikat. Lipatti csakugyan a francia iskola képviselője volt. Lipatti a Rue des Granges palotáinak volt a kedvence. Mint egykor az ifjú Liszt Ferenc. Géza az ezzel párhuzamos Grand Rue egyik Kálvin-korabeli, macskapisi szagú bérházában volt albérlő, és betöltötte az utcát égre kiáltó szenvedélyes muzsikája. Mi, magyar barátai persze tudtuk, hogy ő most a Liszt Ferenc.