Szegény gazdagok

 

Ha egy művészt nem ért meg a kora, ha hiányzott művei mellől a figyelmes kritika, az utókor lamentál. Siratja a művészt. Hogy ismeretlenségben kellett leélnie az életét.

Mért nem siratja inkább a művész kortársait? Hiszen ők az igazi vesztesek. Nekik is szegénységben kell leélniök életüket, holott gazdagabbak voltak, mint gondolták. Csak soha nem tudhatták meg, hogy örökség szállt rájuk.

A Csontváry-legendárium bővelkedik olyan történetekben, amelyek mind arról szólnak, hogy az ismeretlen piktor milyen röhögtetően fölényes önérzettel küldözte leveleit a legmagasabb fórumokhoz. Így például – állítólag – a nagy háború kitörésekor levelet írt a MÁV vezérigazgatóságának, s felajánlotta vásznait, hogy függesszék ki őket a Keleti pályaudvar csarnokában, ahonnét a katonavonatok indulnak a frontra. Hogy a szegény bakák hadd lássanak valami szépet, mielőtt meghalnának.

Szegény Csontváry! Akkor már vagy ötödik éve önkéntes rabságban élt fehérvári úti műtermében, s ami még szívszorítóbb: ő, a lázas alkotó, önkéntes semmittevésben. A tengerparti lovas gavallérok és amazonok képe után nem nyúlt többé ecsethez. Nem is mutogatta többé a vásznait. Belebénult a közönybe?

A libanoni cédrusokról felszálló üzenetei szétfoszlottak valahol az Űr hidegében.

Ő maga ott élt összegöngyölt vásznai közt, a vége felé már csak káposztán és aszalt szilván. Olyannyira Oszlopos Simeonként, hogy aki még emlékezett rá, az is azt hihette: biztosan meghalt már.

A mozgósítás híre még felrázta. Ekkor írta – ha megírta – a levelét a MÁV-hoz.

Mert nem mindegy, hogy mit látnak utoljára, akik búcsúznak. Hogy életük és haláluk sűrű értelmetlenségéből kitetszik-e, mégis, valami vigasztaló értelem?

Képzeljük el, hogy indul a menetszázad. A peronon fújja a katonabanda a Prinz Eugen-marsot. (Diadalmasan fújják. Ők a szerencsés itthon dekkolók.) A pap, aki megáldotta őket, már ballag el ministránsával, mint egy temetésről. Az asszonyok sírnak, a karonülő gyerek bámul a vonat után…

S ekkor egész közelről elsuhan előttük a Mária kútja. Fiatal lányok viszik a vizet, s az anyja ölében kis Jézus ül, mindentudó koraérett szomorúsággal. Budapest szürke házait eltakarja egy hajnali napfényben ragyogó ősi város: Baalbek hófehér kupolái, az előtérben egy áldozókő. A másik oldalon hosszú szakállas zsidók, a hazájukat siratják együtt egy túri-süveges magyarral.

Így gördült volna ki velük a vonat. Mint egy barlangvasút.

S visszanézve még látták volna a Nagy Tarpatak szikláit, bennük meztelenül az egymást fojtogató hegyképző erőket – az előtérben sétaút, a szélén vadvirág.

A frontra induló katonák igazán megérdemelték volna ezt a búcsúztatást, mielőtt visszatérnek a földbe maguk is puszta anyagként, a volhiniai mezők végtelen ege alatt.

Nekik szánta ezeket a képeket a piktor, s hogy ezek nélkül véreztek el és fagytak meg, az éppen olyan elmanipulálás eredménye volt, mint az, hogy a lábukról az első őszi esőben lefoszlott a papírból való bakancs.