Jövel, Szentlélek

Az írásbeli vizsga anyagának egyik része: magyar szöveget leírni hallás után. Tehát diktálnom kell egy oldalnyit valamiféle könyvből vagy folyóiratból. Mindegy, hogy mit. Csak ne legyen túlságosan nehéz a magyar nyelvvel ismerkedő olasznak.

Azon veszem észre magam, hogy már vagy egy negyedórája állok a könyvespolc előtt, és keresem a könyvet, amelyből diktálhatnék. Mit aggályoskodom? Akár vaktában is leemelhetnék akármit. Mindegy, hogy mit…

Nem mindegy!

A felolvasás súlyt ad a szövegnek. Új súlyt. A másolás szintén. Még újabb súlyt.

Aki felolvas, az egy kissé pappá válik. És a felolvasott szöveg is több lesz magánál: felolvasásra méltó szöveg. Aki pedig másol: egy kissé mindig másolóbarát. Hűséggel és alázattal körmöl, és ez megint emeli a szöveget – fel, a fennmaradásra méltó szövegek közé.

Ezért nem mindegy, hogy mi lesz a vizsga szövege.

Tehát ne csak egyszerű legyen és első hallásra érthető, hanem illő is az alkalomhoz, mintegy aznapra rendelt evangélium, vagy egy jól időzített színdarab. Ezt kívánja a felolvasás, a recitálás rítusa.

És mindemellett méltó legyen rá, hogy késői utódainkra áthagyományozzuk. Ez az elismerés pedig benne foglaltatik a másolás gesztusában, amely nem egyéb, mint egy szöveg élete-mentése a pusztító idővel szemben.

Mert ki tudja, hátha egy kataklizma után épp ez a helyesírási hibákkal teli lap fog fennmaradni. Esetleg az egész európai irodalomból csak ennyi. A firenzei töredék.

Vannak kultúrák, amelyeknek még ennyi hírmondójuk sem maradt. Milyen jól tette, ugye, aki lekörmölte épp a Halotti Beszédet. És aki a Mária Siralmat…

E feleslegesen hosszúra nyúló elmélkedésre pontot teszek. Vaktában leveszem a polcról Kolozsvári Grandpierre Emil novelláskötetét, felütöm, bízva a Szentlélekben, hogy segít ihletett újakkal kiszúrni a legjobb szöveget, és kezdem is a diktálást:

– „Te kedves marha! ha a szemem tetszik, akkor miért a seggemet ütöd?…”