Eltűnődések, eltűnések

Amikor egyedül maradok, végre, a gondolataimmal, terveimmel, papírjaimmal: megint csak mintha malomban őrlődnék. Két nyomasztó felismerés között. Az egyik az, hogy repül az idő, miközben a betűket egymás után vetve papírra (hisz egyet se lehet átugorni) a tollam csak cammog, és az eszem – épp amikor a megoldással kéne szolgálnia – el-elakad, egy helyben toporog. Az órák meg egyre gyorsulva járnak, a naptár lapjait szinte csomókban lehet letépni…

Írás közben (és nem-írás közben pláne) állandó időzavarban élek.

A másik, nem kevésbé szorongató érzés lényegében olyan, mintha memóriazavar volna, holott csak az emlékezés eszközei tünedeznek el.

Arról a rémületről van szó, hogy nem találom, amit megírtam. Érzésben ugyanaz, mint amikor egy álmot vagy emléket szeretnénk felidézni, és nem sikerül. Persze, objektívebb ennél, mert ha a jegyzet, a kézirat előkerülne: tudnék emlékezni. Olyasmi, mint amikor elveszett kulcsot keresünk. (Elveszett időt?)

Tíz éve, hogy nincs állandó dolgozószobám.

S a papírjaim minduntalan elvesznek. Némelyik véglegesen, van, amelyik aztán valahonnan előkerül – vagy talán elő fog kerülni. De a pánik közben ugyanúgy pusztít, a kifosztottság érzése lebénít, és a keresésre-felkutatásra egyre több idő megy el.

És ezekre a veszteségeimre semmi, de semmi részvétet nem remélhetek. Ha megdöglött a kiskutyám, őszinte együttérzésben is lehet részem. Ha azt mondom, hogy életem főműve van abban a nejlonszatyorban, amely a nagytakarítás előtt még itt volt az ágy fájának támasztva, és most nincs, sehol sincs – a veszteségem senkit sem indít meg. A meg nem valósított mű: nincs. Sőt, lehet, hogy a művek túlnépesedésétől (vagy egyáltalán: az impertinens alkotók állandó macerálásától) már ideges világ megkönnyebbedéssel nyugtázza, ha eggyel kevesebb művet kell tudomásul vennie. Lehetséges, hogy a művészi munka, a végbevitt alkotó folyamat csak félig teszi a művet. A maga-elfogadtatás még hozzátartozik, hogy a mű: mű legyen. Mindaddig nem sokban különbözik beszélgetésekben feleresztett ötletektől, kávéház asztalok márványlapjára skiccelt kompozícióktól, egy új szobrászati irányzat levegőben megmutatott formáitól – ha mégoly „korszakalkothatók” volnának is ezek.

S magamon is mérhetem. Nagyon szerettem Füst Milán prózáját, de nem rendített meg sohasem a panasza, hogy elvesztek a naplói. Elvesztek, hát elvesztek.

Lehetséges-e, hogy a szellemi életben van egy olyan fatalizmusra épülő értékrend, hogy ami elveszett, az nem is volt érdemes a létre?