Ami még mindig aranyat ér

Proust, a szűznemzéses, önsarjadásos, magukon burjánzó mondatok szövőszéke mellől, hermetikusan hangszigetelt dolgozószobájából, fizetett embereket küldött szét Párizsban, hogy hordjanak anyagot neki a nép életéről. Mostanában halt meg egy ilyen ügynöke, akinek az volt a dolga, hogy a vásárcsarnokokat járja, s lejegyezze neki a kofák beszédét. A legtöbb regényíró személyesen megy gyűjtőutakra – magad uram, ha szolgád nincs! –, ismerjük Móriczról a legendás képet, a botost és noteszost. (De ő is elvárta feleségeitől, hogy életanyagot hordjanak haza.) Amit Shakespeare-ben a kései gunyoros kolléga, Shaw, legelőször kiszúr: hogy ő is jegyzi, amit hall, amit lát – akárcsak a Pygmalion fonetikaprofesszora a külvárosi szavak színeit.

Semmi sem esetlegesebb, mint hogy találkozunk-e vagy sem az élet különösségeivel. (Ha Mikszáth épp nincs ott a klubban, amikor a Noszty Feri történetét mesélik, vagy ha a mesélő aznap nem megy a klubba, vagy ha Noszty Ferinek nem lett volna esete, vagy pláne meg se születik…) Az élet különösségei és velük a szerencsés találkozások: az alkotás körén kívül esnek. De az írói életműbe éppúgy beszámítanak, mint az isten kegyelme a királyi hatalomba.

Csak az írónál ez inkább valami emberi kegyelemről tanúskodik. Csibére találva – milyen véletlen és gondviselésre valló találkozás volt ez a Ferenc József hídon – Móricz érezhetően ilyen kegyelmi állapotba kerül.

Minden stílművészet, eszmelendület és gondolatgazdagság – amit jobb pillanatainkban produkálni bírunk – elsápad a papiroson, ha sikerül egyszer elkapni – akár a vásárcsarnokokat járó ügynök révén – a Rue de Bucy egyik kofaasszonyának a hangját: „Szép borjúfejem van! Szép borjúcombom van! Szép borjúlábam van!”