Illúziók és dezillúziók

Zavart bűntudatom támadt mindig, amikor Marilyn Monroe fotóját láttam valamelyik képeslapban. Hiszen tudtam róla, hogy a világ egyik leghatékonyabb szexbombája, de rám nem tett különösebb hatást. Az emberiség (a férfitársadalom) kiközösített elemének érezhettem magam, hogy nem ragad magával az a világrészeken átsöprő gerjedelem, amelynek középpontjában Marilyn Monroe rugózik a mozilepedőn.

Most olvasom a Nagyvilágban Norman Mailer gyilkos (orgyilkos) iróniával megírt emlékezéseit Marilyn Monroe-ról és férjéről. Hogy amikor Angliába átkeltek, az ottani színész kollégák szemében milyen röhögség volt Marilyn Monroe amerikai szexinimbusza. Hogy Laurence Olivier azt mondta, hogy visítani tudna tőle, s hogy Tony Curtis azzal jellemezte erotikus jeleneteik nagy élményét: „Úgy érzem magam, mintha Hitlerrel csókolóznám.”

Ha igaz, amit Norman Mailer ír, az angol színészek csúnyán leégették a szegény agyonreklámozott libidó-fenomént! Ha szexi vagy, legyél szexi – mondják neki –, s erre Marilynnak ne adj isten, nem sikerül a mindent lehengerlő csábjelenet, akárhogy is próbálja, csak hiszti lesz, nem szexi. Valami női impotencia… A felvétel szünetében telefonál az impresszáriójának: mit csináljon? nem megy. A szexbombasztos beharangozásra a csőd.

Egy őstehetség, aki a kollégák tekintetének könyörtelen kereszttüzében olyan nyomorultul elesett lesz, hogy az embernek megesik rajta a szíve. Szegény, szegény Marilyn Monroe!

Az impresszáriója helyében talán azt mondtam volna a telefonba: vegye ezentúl a figurát arra, amit most csinálnak belőle. Tegye föl épp a megtépázott díva-dicsfényt. Hisz nem is állhatott rosszul neki.

A világsztár, akit a szállodai szobában doppingolnak, mert nem mer a lámpák elé állni…

Ebben a siralmas szituációban kezd izgalmasan vonzó lenni a képe. Milyen kár, hogy már csak az emlékképe.

 

És már itt a másik életrajzíró is! Robert Slatzer, aki az egykori házastárs jogán írja meg Marilyn Monroe életét és halálát. (A jog sok is, meg furcsán kevés is – két napig éltek házaséletet.) A könyv a jövő évben jelenik meg. De az angol The Sun már megelőlegezi a szenzációt, s a nyomában egy párizsi botránylap is, a Minute. A szenzáció az a kérdőjel, amit az öngyilkosság fölé kitűz. De ez még nem is minden. Slatzer, aki tíz év óta, állítólag, egyebet se tesz, mint volt felesége után nyomoz, egy nevet táncoltat a sztár életének vad hullámain: a Kennedy nevet, azét a Robert Kennedyét, akit aztán csakugyan megöltek…

A botránylapban kivonatolt botrányregény mögött valóságot nemigen lehet keresni. S nem is nagyon érdekel, hogy hogy múlt ki a világból a díva. (Már a Miller verzióját olvasván és látván – a Bukás utánt –, erősen megcsappant az érdeklődésem.) De a legjobban átcsomagolt emlékek közül is mindig kibújik valami, ami ha nem hiteles, akkor is feledhetetlen. A Slatzer-féle emlékezésekből is.

Vörösbőrkötéses naplójába Marilyn Monroe – Slatzer szerint – feljegyezgette a politika és gengszterizmus határvidékéről a legfrissebb eseményeket. Slatzert ez nyugtalanította. Nem jó ilyen túl jól informáltnak lenni. Megkérdezte egykori hitvesét, hogy mért csinálja ezt. Mire Marilyn azt mondta, hogy politikai tájékozatlansága hiányait pótolgatja, s ezt az anyagot ő szorgalmasan átveszi „Bobby” vizitjei előtt. Az igazságügyminiszter ugyanis afféle szakbarbár lehetett, aki távol a hivatalától és távol a nyolc gyermekétől, így kettesben is a politikáról szeretett csak beszélgetni.

S lám, mire nem képes egy asszony, ha egy kukkot nem ért a politikából, de fejébe vette, hogy egy dráma- és egy újságíró meg egy base-ball játékos után (azt hiszem, nem is teljes a lista) mi volna, ha az igazságügyminiszter oldalán képeszthetné és bűvölhetné el Amerikát.