Lelkigyakorlatképpen

Émelygek, ha a rádióban visszahallom a hangom. Pedig, ha a mikrofonba beszélek, mégis, összeszedem magam. Elképzelni is rossz, hogy milyen viszolyogtató lehet a beszédem különben, a sok szörtyögéssel, nyekergéssel, az effe-effékkel megszurkálva…

Tíz fénykép közül, amit rólam csinálnak, legalább hatot-nyolcat sértőnek és megalázónak találok.

Ha egy váratlan tükörből hirtelen ugrik elém a képem (hamarább látom, s csak aztán agnoszkálom), az első benyomás: tenyérbemászó.

Régebbi írásaimat ha olvasom: feszengek. S hiába vagyok elragadtatva attól, amit mostanában írok. Öt év múlva már ezt is szeretném megsemmisíteni.

Mivel magamra – ha visszanézek magamra – ilyen rossz benyomást teszek, miért is méltatlankodom azon, hogy vannak, akik nem szívelnek, ellenszenvesnek találják, amit írok, csalánkiütést kapnak tőle?

És mit csodálkozom, ha az allergiások irtják a csalánt?